2007. 09. 06.
0:04
A szerdai elmélkedések helyett szerdai emlékezések lehetne az új cím…
Eltelt a nyár. Nem mondom, hogy gyorsan. Új életemnek köszönhetően igazán folyamatos nyaram volt, otthon körülbelül két hetet töltöttem, de ezzel lehet sokat mondtam. Miután a vizsgaidőszakomat elkezdtem, leköltöztem Agárdra „mert ott nem veszi el a figyelmem semmi a tanulásról”- gondoltam.
Az időjárás hálás volt, mert direkt pocsék időt produkált, így remekül kiülhettem a kertbe és a tanulásnak szentelhettem az időmet. Persze ember tervez, Isten végez… Mivel A. is velem jött, így az idő másképp telt el, mint a precíz tanulás. De a vizsgáim egy kivétellel sikerültek. És A.-val igazán jó volt.
Aztán újra Agárd, most M.-jött, és vittünk szörföt is, mert tanulás után legjobb kicsit megmozgatni a testünket, jah meg gitárt, hogy dalolásszunk. A szél felerősödött és olyan erővel provokált minket, nem állhattuk, hogy meg ne lovagoljuk. Persze én csak tanuló szinten (azaz fel sem bírtam állni a deszkára), míg M. olyan lendületesen birkózott a széllel, hogy csak úgy suhant a tó tetején, néha még fel is szállt. Én addig a parton más szörfösök barátnőivel ismerkedtem, akik mocskos mód fáztak a hideg, szemerkélő esőben. Kifejezetten jó sport ez a szörf…
Aztán Balaton, majd Túrkeve, Abádszalók, Balaton, Szolnok, Tisza, Balaton újra, Fadd-dombori, felsorolni sem tudom hány helyen, mennyi mindent, milyen sok emberrel csináltam. Soprontól- Bakonszegig, Pécsen át, a Veszprémi OMV kutak gyönyörködtető látványával, talán ki is hagytam egy csomó helyszínt. Ami fura, hogy ezt megtehettem, hiszen így egymagam, oda megyek, és azzal, ahová, akivel akarok. Jah, egyedül vagyok még, igen. Ez érdekes, hiszen ha valakim lenne, noha nem is biztos, hogy szeretnék ennyi helyre elmenni, de nélküle viszont pláne nem. Mondhatnám akkor, hogy ez most szerencse, sokkal több dolgot élek meg, sokkal több emberrel, és intenzívebben, mint H.-val, vagy akárki mással.
Van két hátizsákom, egy 3-4 napra elegendő férőhelyes, és egy 5 napon túlra elegendő férőhelyes. És persze van egy szuper autóm, amivel bárhová elrepülhetek. A barátaim csak lakóautónak hívják, és igazuk is van, hiszen nyáron kialakítottam nyaraló kocsinak. Van benne minden, egy külön dobozban mindig van két hálózsák, bambuszfáklya, napolaj, hűtőtáska, sátorozáshoz való kellékek, balta, kés, villa, kanál, pohár, talpas borospohár is kettő és sportfelszerelések sokasága. A mercedesz jelem egy fekete gumi cápa. Amikor elindulok gitár, hátizsák, és a zenei részleg, a magnó. Aztán irány a világ! Tulajdonképpen mondhatom, hogy bár egyedül, de mocskos boldog vagyok!
Tegnap láttam egy filmet. Furcsa, hiszen kb. másfél éve nem nézek TV-t, s mondhatom, nem is hiányzik, de tegnap édesanyámnál voltam kutyát etetni, és akkor már ott is aludtam, hiszen mostanában, ahol az este ér, én ott alszom. Nem számít, hogy hol, mert tulajdonképpen nincs hová hazamennem. Persze van, mert húgomékkal élek együtt, és hugim az, aki állandóan figyelemmel kíséri utam, de ez nem otthon. Nincs állandó helye a dolgaimnak, nincs is elég szekrényem, nincs, aki …, mindegy egy igénytelenszerű, de tiszta, agglegényi életet élek. Nos, tehát a film. A TV-t kapcsolgattam, rengeteg adó van, és néztem, hogy semmiről nem maradtam le az elmúlt másfél évben. Az egyik adón egy férfi és egy nő volt látható. A nő háttal ált, háta mezítelenül tárta elénk bársonyos bőrét, a férfi vele –és velünk- szemben nézte őt. A nő szólalt meg először: - kérd szépen! – mire a férfi elé térdelt, a szemébe nézett és kérte: - légy a feleségem, szépen kérlek – Dramaturgiailag elég szegényes, de ezt most hagyjuk. A nő arca boldogan sugárzott, látszott rajta, hogy erre várt már a film eleje óta, és most megkapta. A férfi ekkor hevesen kezdte csókolni, és mondogatta: légy a feleségem, szeretlek… és a hevesség szexualitásba tért át. Szerelmesen simították egymást és a nő mondogatta: - szeretlek, szeretem a bőröd, a bőröd illatát szeretem, szeretem a kezed, és a mellkasod, szeretem… és végeláthatatlan felsorolásba kezdett, hogy tulajdonképpen mit is szeret a férfin, a férfiban, és ekkor én azon kaptam magam, hogy elmosolyodok. Fájt ez a mosoly, de egy morbid grimasz volt, akárhogy is. Azon mosolyogtam, mintha H.-t hallanám, mit mikor mondogatta, mit szeret bennem, rajtam. A kezem, a kézfejem, a mellkasom, a szagom – ő illatomnak mondta- és így tovább, és most hol van ez a jó barát, ez a kedves nő? Sehol. Ezen mosolyogtam. Elment, nincs már, sőt, már utál. Nem szeret, hanem gyűlöl, akit régen mindennél jobban szeretett, vagyis ezt mondta…, és itt most újra egy cinikus mosoly suhan végig arcomon. „nincs nő, nincs nő, nincs sírás, aha”. Ki is kapcsoltam a Tv-t gyorsan.
Sokan azt mondják, és biztos Ti is, hogy ezt már unom, nem hiszem el, még mindig sír H. után. Ez már szánalmas, ez már hihetetlen, ezen már nem lehet segíteni! De had mondják(tok), nem számít. Mert ha elveszíteném édesanyámat, vagy a felségem, ne adj Isten a gyermekem, akkor mindenki megértené, hogy miért nem tudom felejteni 3, vagy akár 5 év múltán sem. Akkor viszont miért nem lehet érteni, hogy ha a kedvesemet veszítettem el, akit szerettem úgy, mint édesanyát, feleséget, vagy gyermeket? Sebaj, nem kell érteni!
Nem, nem fogok ismét nyávogni, nyefegni és nyivákolni, mert előre közlöm szeretek élni, szeretem az életem, de hiányzik belőle valami, vagy valaki. És hiába mondjátok, felejtsd már el, lépj túl, lépj tovább, stb. mert ezzel nem visztek előbbre. Mondjátok meg inkább, hogyan? Ha orvoshoz megyek, nem arra vagyok kíváncsi, mi a bajom, hanem hogy miképp gyógyulok meg, ha nyelvtanárhoz megyek nem azért teszem, hogy azt mondja: tanulj, hanem azért, megmondja hogyan. Alkoholistaként nem azért megyek segítőhöz, hogy azt mondja „szokj már le”, hanem hogy megmondja miképp! Egyikőtök azt mondja, nyomd el magadban, reggel, délben és este, mondogasd ő már nincs, és előbb utóbb elmúlik. Hajrá, tök jó! Másik, hogy nem elnyomni kell, hanem feldolgozni, megint más, hogy egy másik lányra van szükséged, szerelmesnek kéne lenni, az elveszi ezt az érzést, megint más, hogy éld ki magad most, csajozz, bulizz, és használd ki, hogy egyedül vagy. Megint más azt mondja, hogy jó nő nélkül is, minek keresel feleséget, ne nősülj meg.
De mi a jó? Nézem magam körül a boldogtalan házasságokat, a felbomló kapcsolatokat, és hálát adok Istennek, nem én szenvedek ezekben a poklokban. Aztán látom magam körül azokat, akik gyorsan, hogy ne legyenek egyedül összeállnak valakivel, hogy vele éljen, míg… Ez nem szerelem, ez hasztalan időtöltés, valakinek az idejét veszik el. Hátha kialakul a szerelem, ésszel kell párt találni, mondják megint mások. De vajon lehet ésszel?
Egy lány ismerősömmel beszélgettem, akinek meghalt mindkét nagyszülő párjából az egyik. A nagymamája, nem igazán viseli jól ezt a sorsot, minden nap kimegy a temetőbe, és szomorkás, lehangolt, pedig már évekkel ezelőtt történt. A nagypapája - másik ág- jól van, viccelődik, boldog(nak mutatja magát) és megy, állandóan haverokkal van, és családdal, vagy valahol. Szerinte a nagypapája csinálja jól. És szerintem szintén. Én sem teszek mást. Bár lehet, hogy gyakrabban hozom szóba, hogy hiányzik, mint kéne, de főképp csak itt ezen a csatornán, vagy ha valaki ilyen dolgokban érdekelt velem szemben. Bár egy hete egy új ismerősöm kérdezgetett erről, mert hát ügye érdekes dolog, ha valakit 5 év után szó nélkül, de legalábbis válasz nélkül hagynak el. És mivel én nem tudok felelni arra a kérdésre: miért hagyott el? Így rögvest érdekessé is válok. De mondtam neki, hogy hagyjuk, mert tényleg unok erről beszélni! Itt írom ki magamból, és ennyi!
Inkább arról írok, hogy milyen érdekes … jah még annyit, csak - hogy szenvedhessek - tök jó érzés, amikor egy-két éve nem látott ismerősökkel találkozom, s boldogan, arcukon a megelégedés sugárzó örömével néznek rám, s kérdik: na, és gyermek, nektek még nem jön? Jah…- mondom – nem. Merthogy mi már nem is vagyunk együtt… - Igen, öö.. lemaradtam - mondják ekkor- ott tartottam, hogy esküvőt terveztek. Vicces… pedig már nem is beszélünk egymással, nem is tudom, hogy hol dolgozik, táncol e még, s hogyan boldogul. Azt sem, hogy miért adta vissza a két évvel ezelőtti Karácsonyra neki készített lámpát, vagy a hálózsákot, amit vettem neki, vagy a két követ, ami összerakva egy szívet alkotott, és azt, amelyiket neki díszítettem meg kontúrfestővel? Kidobhatta volna, jobban esett volna, ha nem bánt meg ezzel is. Kidobja, és én nem is tudok róla, egyszerűen elfelejthetjük egymást szó nélkül, ahogy most is áll a dolog. De nem, még kellett egy rúgás, egy taszítás, hogy megnézhessem fáj e még a szív. Fáj, mondhatom! Talán az „új” nem tűrte, hogy tőlem kapott emlékek heverjenek szanaszét a lakásban, s Ő gyenge volt kidobni. Azt akarta én tegyem meg ezt a drasztikus lépést, ahogy a szakítást is, a kiköltözést is, és most ezt is. Megtettem! Csak akkor nem tudom, hogy a kezem által készített konyha és szobabútorokat mikor dobják ki, mert a szőrös léctől kezdve az utolsó lakkozásig mindent én csináltam egy barátommal. Gyönyörű borovi bútorok, precíz tervezéssel és kivitelezéssel. A köveket elhajítottam, a lámpát összetörtem, a hálózsák meg jól jön, mert hidegek a nyári éjszakák. És tettem mind ezt lelkiismeret nélkül, hidegen, fájdalommentesen. Csak düh volt bennem, de az hatalmas.
Viszont most megérintett egy lány. Fél ő is, és én is félek…
