Szerdai elmélkedések

2008. 01.23.

 Még szuszogok, még gyors lüktetéssel veszem a levegőt még kapkodom a levegőt. Elaludtam. Az élet értelmén filozofáltam előtte, gondolkodtam mi jó, meg mire és azon, amit Balu mondott, meg Tiso tegnap éjjel, azon, amit mások, azon, amiért érzek, azon…. És elaludtam. Most meg itt szuszogok, mélyen veszem a levegőt, kapkodok utána, de nincs kedvem visszaaludni. Rosszat álmodtam. Róla…

 Elfelejtettem e már? Megnyugodtam e már? Nem. Nem így akartam visszatérni, nem így akartam bejelentkezni a Szerdai elmélkedésekbe, de tudtam, hogy előbb utóbb írni fogok. Van egy csomó megírt, de még nem kész, befejezetlen írás. Még nem felejtettem el. Soha nem fogom elfelejteni. Hogy túljutottam e rajta? Ki tudja? Néha úgy érzem soha nem fogok, máskor meg nem értem min töprengek, hiszen A. annyira más, annyira jó vele. Igen van A. egy kedves, szép, okos lány. Igen, okos, tudom, hogy ilyen nincs, de ő mégis az! J jah, bocsika, főleg lányok olvassák? Bocsesz? Tudjátok, ő olyan …, okos na. Ennyi! Olyan nem kell neki elmagyarázni kétszer, nem kell ötször sem, hanem egyszer elég! Tökre jó!

2007. 09. 06.

0:04

 A szerdai elmélkedések helyett szerdai emlékezések lehetne az új cím…

 Eltelt a nyár. Nem mondom, hogy gyorsan. Új életemnek köszönhetően igazán folyamatos nyaram volt, otthon körülbelül két hetet töltöttem, de ezzel lehet sokat mondtam. Miután a vizsgaidőszakomat elkezdtem, leköltöztem Agárdra „mert ott nem veszi el a figyelmem semmi a tanulásról”- gondoltam.

Az időjárás hálás volt, mert direkt pocsék időt produkált, így remekül kiülhettem a kertbe és a tanulásnak szentelhettem az időmet. Persze ember tervez, Isten végez… Mivel A. is velem jött, így az idő másképp telt el, mint a precíz tanulás. De a vizsgáim egy kivétellel sikerültek. És A.-val igazán jó volt.

Aztán újra Agárd, most M.-jött, és vittünk szörföt is, mert tanulás után legjobb kicsit megmozgatni a testünket, jah meg gitárt, hogy dalolásszunk. A szél felerősödött és olyan erővel provokált minket, nem állhattuk, hogy meg ne lovagoljuk. Persze én csak tanuló szinten (azaz fel sem bírtam állni a deszkára), míg M. olyan lendületesen birkózott a széllel, hogy csak úgy suhant a tó tetején, néha még fel is szállt. Én addig a parton más szörfösök barátnőivel ismerkedtem, akik mocskos mód fáztak a hideg, szemerkélő esőben. Kifejezetten jó sport ez a szörf…

Aztán Balaton, majd Túrkeve, Abádszalók, Balaton, Szolnok, Tisza, Balaton újra, Fadd-dombori, felsorolni sem tudom hány helyen, mennyi mindent, milyen sok emberrel csináltam. Soprontól- Bakonszegig, Pécsen át, a Veszprémi OMV kutak gyönyörködtető látványával, talán ki is hagytam egy csomó helyszínt. Ami fura, hogy ezt megtehettem, hiszen így egymagam, oda megyek, és azzal, ahová, akivel akarok. Jah, egyedül vagyok még, igen. Ez érdekes, hiszen ha valakim lenne, noha nem is biztos, hogy szeretnék ennyi helyre elmenni, de nélküle viszont pláne nem. Mondhatnám akkor, hogy ez most szerencse, sokkal több dolgot élek meg, sokkal több emberrel, és intenzívebben, mint H.-val, vagy akárki mással.

Van két hátizsákom, egy 3-4 napra elegendő férőhelyes, és egy 5 napon túlra elegendő férőhelyes. És persze van egy szuper autóm, amivel bárhová elrepülhetek. A barátaim csak lakóautónak hívják, és igazuk is van, hiszen nyáron kialakítottam nyaraló kocsinak. Van benne minden, egy külön dobozban mindig van két hálózsák, bambuszfáklya, napolaj, hűtőtáska, sátorozáshoz való kellékek, balta, kés, villa, kanál, pohár, talpas borospohár is kettő és sportfelszerelések sokasága. A mercedesz jelem egy fekete gumi cápa. Amikor elindulok gitár, hátizsák, és a zenei részleg, a magnó. Aztán irány a világ! Tulajdonképpen mondhatom, hogy bár egyedül, de mocskos boldog vagyok!

 Tegnap láttam egy filmet. Furcsa, hiszen kb. másfél éve nem nézek TV-t, s mondhatom, nem is hiányzik, de tegnap édesanyámnál voltam kutyát etetni, és akkor már ott is aludtam, hiszen mostanában, ahol az este ér, én ott alszom. Nem számít, hogy hol, mert tulajdonképpen nincs hová hazamennem. Persze van, mert húgomékkal élek együtt, és hugim az, aki állandóan figyelemmel kíséri utam, de ez nem otthon. Nincs állandó helye a dolgaimnak, nincs is elég szekrényem, nincs, aki …, mindegy egy igénytelenszerű, de tiszta, agglegényi életet élek. Nos, tehát a film. A TV-t kapcsolgattam, rengeteg adó van, és néztem, hogy semmiről nem maradtam le az elmúlt másfél évben. Az egyik adón egy férfi és egy nő volt látható. A nő háttal ált, háta mezítelenül tárta elénk bársonyos bőrét, a férfi vele –és velünk- szemben nézte őt. A nő szólalt meg először: - kérd szépen! – mire a férfi elé térdelt, a szemébe nézett és kérte: - légy a feleségem, szépen kérlek – Dramaturgiailag elég szegényes, de ezt most hagyjuk. A nő arca boldogan sugárzott, látszott rajta, hogy erre várt már a film eleje óta, és most megkapta. A férfi ekkor hevesen kezdte csókolni, és mondogatta: légy a feleségem, szeretlek… és a hevesség szexualitásba tért át. Szerelmesen simították egymást és a nő mondogatta: - szeretlek, szeretem a bőröd, a bőröd illatát szeretem, szeretem a kezed, és a mellkasod, szeretem… és végeláthatatlan felsorolásba kezdett, hogy tulajdonképpen mit is szeret a férfin, a férfiban, és ekkor én azon kaptam magam, hogy elmosolyodok. Fájt ez a mosoly, de egy morbid grimasz volt, akárhogy is. Azon mosolyogtam, mintha H.-t hallanám, mit mikor mondogatta, mit szeret bennem, rajtam. A kezem, a kézfejem, a mellkasom, a szagom – ő illatomnak mondta- és így tovább, és most hol van ez a jó barát, ez a kedves nő? Sehol. Ezen mosolyogtam. Elment, nincs már, sőt, már utál. Nem szeret, hanem gyűlöl, akit régen mindennél jobban szeretett, vagyis ezt mondta…, és itt most újra egy cinikus mosoly suhan végig arcomon. „nincs nő, nincs nő, nincs sírás, aha”. Ki is kapcsoltam a Tv-t gyorsan.

 Sokan azt mondják, és biztos Ti is, hogy ezt már unom, nem hiszem el, még mindig sír H. után. Ez már szánalmas, ez már hihetetlen, ezen már nem lehet segíteni! De had mondják(tok), nem számít. Mert ha elveszíteném édesanyámat, vagy a felségem, ne adj Isten a gyermekem, akkor mindenki megértené, hogy miért nem tudom felejteni 3, vagy akár 5 év múltán sem. Akkor viszont miért nem lehet érteni, hogy ha a kedvesemet veszítettem el, akit szerettem úgy, mint édesanyát, feleséget, vagy gyermeket? Sebaj, nem kell érteni!

Nem, nem fogok ismét nyávogni, nyefegni és nyivákolni, mert előre közlöm szeretek élni, szeretem az életem, de hiányzik belőle valami, vagy valaki. És hiába mondjátok, felejtsd már el, lépj túl, lépj tovább, stb. mert ezzel nem visztek előbbre. Mondjátok meg inkább, hogyan? Ha orvoshoz megyek, nem arra vagyok kíváncsi, mi a bajom, hanem hogy miképp gyógyulok meg, ha nyelvtanárhoz megyek nem azért teszem, hogy azt mondja: tanulj, hanem azért, megmondja hogyan. Alkoholistaként nem azért megyek segítőhöz, hogy azt mondja „szokj már le”, hanem hogy megmondja miképp! Egyikőtök azt mondja, nyomd el magadban, reggel, délben és este, mondogasd ő már nincs, és előbb utóbb elmúlik. Hajrá, tök jó! Másik, hogy nem elnyomni kell, hanem feldolgozni, megint más, hogy egy másik lányra van szükséged, szerelmesnek kéne lenni, az elveszi ezt az érzést, megint más, hogy éld ki magad most, csajozz, bulizz, és használd ki, hogy egyedül vagy. Megint más azt mondja, hogy jó nő nélkül is, minek keresel feleséget, ne nősülj meg.

De mi a jó? Nézem magam körül a boldogtalan házasságokat, a felbomló kapcsolatokat, és hálát adok Istennek, nem én szenvedek ezekben a poklokban. Aztán látom magam körül azokat, akik gyorsan, hogy ne legyenek egyedül összeállnak valakivel, hogy vele éljen, míg… Ez nem szerelem, ez hasztalan időtöltés, valakinek az idejét veszik el. Hátha kialakul a szerelem, ésszel kell párt találni, mondják megint mások. De vajon lehet ésszel?

 Egy lány ismerősömmel beszélgettem, akinek meghalt mindkét nagyszülő párjából az egyik. A nagymamája, nem igazán viseli jól ezt a sorsot, minden nap kimegy a temetőbe, és szomorkás, lehangolt, pedig már évekkel ezelőtt történt. A nagypapája - másik ág- jól van, viccelődik, boldog(nak mutatja magát) és megy, állandóan haverokkal van, és családdal, vagy  valahol. Szerinte a nagypapája csinálja jól. És szerintem szintén. Én sem teszek mást. Bár lehet, hogy gyakrabban hozom szóba, hogy hiányzik, mint kéne, de főképp csak itt ezen a csatornán, vagy ha valaki ilyen dolgokban érdekelt velem szemben. Bár egy hete egy új ismerősöm kérdezgetett erről, mert hát ügye érdekes dolog, ha valakit 5 év után szó nélkül, de legalábbis válasz nélkül hagynak el. És mivel én nem tudok felelni arra a kérdésre: miért hagyott el? Így rögvest érdekessé is válok. De mondtam neki, hogy hagyjuk, mert tényleg unok erről beszélni! Itt írom ki magamból, és ennyi!

 Inkább arról írok, hogy milyen érdekes … jah még annyit, csak - hogy szenvedhessek - tök jó érzés, amikor egy-két éve nem látott ismerősökkel találkozom, s boldogan, arcukon a megelégedés sugárzó örömével néznek rám, s kérdik: na, és gyermek, nektek még nem jön? Jah…- mondom – nem. Merthogy mi már nem is vagyunk együtt… - Igen, öö.. lemaradtam - mondják ekkor- ott tartottam, hogy esküvőt terveztek. Vicces… pedig már nem is beszélünk egymással, nem is tudom, hogy hol dolgozik, táncol e még, s hogyan boldogul. Azt sem, hogy miért adta vissza a két évvel ezelőtti Karácsonyra neki készített lámpát, vagy a hálózsákot, amit vettem neki, vagy a két követ, ami összerakva egy szívet alkotott, és azt, amelyiket neki díszítettem meg kontúrfestővel? Kidobhatta volna, jobban esett volna, ha nem bánt meg ezzel is. Kidobja, és én nem is tudok róla, egyszerűen elfelejthetjük egymást szó nélkül, ahogy most is áll a dolog. De nem, még kellett egy rúgás, egy taszítás, hogy megnézhessem fáj e még a szív. Fáj, mondhatom! Talán az „új” nem tűrte, hogy tőlem kapott emlékek heverjenek szanaszét a lakásban, s Ő gyenge volt kidobni. Azt akarta én tegyem meg ezt a drasztikus lépést, ahogy a szakítást is, a kiköltözést is, és most ezt is. Megtettem! Csak akkor nem tudom, hogy a kezem által készített konyha és szobabútorokat mikor dobják ki, mert a szőrös léctől kezdve az utolsó lakkozásig mindent én csináltam egy barátommal. Gyönyörű borovi bútorok, precíz tervezéssel és kivitelezéssel. A köveket elhajítottam, a lámpát összetörtem, a hálózsák meg jól jön, mert hidegek a nyári éjszakák. És tettem mind ezt lelkiismeret nélkül, hidegen, fájdalommentesen. Csak düh volt bennem, de az hatalmas.

 Viszont most megérintett egy lány. Fél ő is, és én is félek…

2007. 06. 29.

…ez a harmadik szerdai elmélkedések X. amit elkezdtem, és teljesen összefüggéstelen gondolatok cikáznak bennem. Szomorú, vidám, kiábrándult, érzéketlen, szerelmes, higgadt, türelmetlen, sértődő, tökhülye vagyok. Sokan panaszkodnak a környezetemben, hogy ilyen meg olyan, szerelem, meg anélküli, szingli, vagy épp most szakítanak, fájó emlékek, mesélik, mondják, és én is ezt érzem, körbe-körbe jár a világ, és nem tudunk tanulni a másik hibájából… mindegy. Mindjárt összeszedem magam, és írok valami értelmeset! Kezdetben arról akartam írni, amit páran megjegyzésben írtak nekem. Válaszolni a kérdésekre, vagy arra, hogy az mi, amit Ti éreztek.

 Válaszok a mai témám, és egy kis betekintés, ez a mai témám.

            Életem fontos része volt egy elv, és egy rendszer. Elsősorban a család elve és legfontosabbnak azt tartottam, hogy a családnak, mint rendszer megfeleljek. Én így szocializálódtam: a család, a családi konvenciók, a hagyományok, és rituálék, képek, szagok, tájak, dalok, stb. minden fontos, jelentőségteljes, és nélkülözhetetlen. Hülyeség, de meg van a szépsége! Éppen ezért volt fontos nekem, hogy mikor úgy gondoltam megtaláltam az igazit, aki mellett életemet már könnyedén Isten és az ő kezébe adhatom, nos hogy a családot, mint olyan, ápolom. Egyenlőre kétszemélyes család voltunk, ami kibővült tárgyakkal, növényekkel, gondolatokkal, mimikával, gesztusokkal és ezekkel együtt alkottunk egy egészet.

Azt kérdezted –ismeretlenül- „Te mit tettél H-ért? Mert eddig csak arról volt szó, hogy ő mennyire jó volt neked?” Így is van. Azt érzem, sokat adott, és sokat el is vett, de hogy én mit adtam nem tudhatom, ezt ő tudná megmondani. Én az ő általa kibocsátott jelekből tudok csak sejteni arra, hogy adtam talán valamit. VI. elmélkedésemben egy LGT dalt írtam le, melyben ez szerepel: „…félek, semmit sem vittél” nem véletlenül írtam ezt. Azért mert így is gondolom. Törekvésem, hogy Istenhez közelebb vezettem, hogy kinyitottam, mert rettenetes zárkózott volt, hogy segítettem benne, hogy másokkal való viszonya mélyebb legyen, hogy … számtalan törekvésem, és vélhetőleg számtalan törekvése volt neki is, ezt nevezem összecsiszolódásnak. De most mit mondhatnék, mit kaptam visszajelzésül? Semmit. Szakításunkkor, hogy tisztában legyetek vele, azt mondta: „úgy érzem ez már csak barátság, és nem szerelem”, később, hogy „nem tudom, mi legyen”, nem tudja, hogy kellene rendbe hozni, de igyekszik ő is. Később egy barátjával kimaradozott, azt állította épp erről beszélnek, arról, hogy miképp lehetne helyrehozni, de törekvését nem láttam, csak, hogy nem jön haza időben. Sőt… lassan már az utcán heverő csövessel is kedvesebben beszélt, mint velem, és ezt el is mondtam neki. Akkor megváltozott, vacsorázni hívott, és kedves volt, megértő, kíváncsi, és gondviselő. Betegen hugoméknál maradtam egyik este, talán csak kikészültem. Felhívott, „miért nem jössz haza?” –kérdezte. Nem bíztam benne, de bőrömön át éreztem a fájdalmát hiányának, és mindent megtettem volna, hogy visszakapjam. Meg is bocsátottam volna, ha megcsalt, ha átvert. Nem tudom, hogy megtörtént e, úgy hiszem NEM csalt meg, talán ha igen, akkor is „csak” lelkileg akkor meg már úgyis vége volt. Azt kell higgyem, hogy ő nem tett volna ilyet, miért tette volna.

Mégis mit adtam neki? Kérdezed: „Te jó voltál neki? Lehet, hogy elkényelmesedtél, és ő azon vette észre magát, hogy kihasználod?” Amikor egyszer még fél évvel a szakításunk előtt hazajött, hozzám bújt, megölelt, és kedvesen így szólt: „olyan jó, hogy Te vagy az én pasikám” nem értettem igazán a dolgot, de büszke voltam, hogy így van. Elmesélte, hogy a kolléganőivel összeültek, csevegtek, és előjött az állandó téma: pasik. Az egyik férje esténként focit néz, sört iszik és böfög, a másik nem megy vele vásárolni, a harmadik barátja nem csinál semmi házimunkát, a negyediké sem, de még a szemetet sem viszi le, a sokadik meg sem hallja, amit mond neki (az ilyen pasik kellenek nektek lányok, tudtátok?), és így tovább, H. hallgatott, majd megkérdezték tőle, no és Dani? És ő nem tudott ilyeneket mondai, hanem pont az ellenkezőit: „ha későn érek haza –mondta- Dani meleg étellel vár; ha kérem jöjjön el velem vásárolni, akkor eljön, és vele jó, mert végigvárja, hogy mindent megnézzek; ha hisztizek, akkor megnyugtat, foglalkozik velem; ha fáradt vagyok megmasszírozza a hátam, stb.” Büszke voltam magamra, és örültem, hogy ez a gondoskodás, ez a szeretet, önátadás, amit egész életemben neki (?) gyűjtögettem, ez meghozta gyümölcsét. Egy fél év múlva pedig „hiába csináltam, a csajom eldobott…, csajom úgy dobott el, mint egy mocskos rongyot” /TCS.

Mit adtam hát neki? Talán semmit, talán sosem volt képessége felismerni a jót, talán mind ilyenek vagyunk! Ha valaki nekünk adja magát teljesen, akkor elhagyjuk, ha pedig le se szar, akkor követjük, és szenvedtetjük magunkat. Miért ilyen az ember? Nem tudom, de így van, bizony. Nem okos dolog, mégis.

„neked nem elég a buli, neked nem elég a zene se a tánc, Te csak akkor érzed magad jól, ha engem szenvedni látsz…”

De lehet, hogy sokat adtam neki: életet, kinyitottam, felismerte, hogy lehet boldogulni és lehet szépen is élni, felnőttként; lehet szeretve lenni, és lehet bízni a másikban, lehet kapni, és nem kell mindig cserébe adni, mert önzetlenül adták; lehet talpra állt, mert megérezte, hogy van, hogy elfogadják, kiállnak mellette, segítik minden racionális dologban támogatják, amit talán más bolondos hóbortnak vél (akár a szülei is), lehet hogy ezt adtam neki. Ha igen, akkor örülök, mert ezt is akartam!

Kár, hogy a végén ezt mind elvette tőlem, de ha az övé lett, remélem jól fogja hasznosítani. Én most nem tudok bízni, nem tudok önzetlenül elfogadni semmit, mert nem értem, ha adnak, miért teszik, képtelen vagyok még elhinni, hogy valaki majd mellém áll, mert fontos vagyok neki, mert önzetlenül tud szeretni. Megbántottam közben sok embert, főleg lányokat, mert bennem megvan az igény a társaságukra, és az emlék is, arról milyen voltam, de egy perc után „bezárom a váram ajtaját” félek, hogy újra csak rombolást találok majd otthon, és újra kezdhetem a rendrakást. S ők kint falnak kenődnek, és talán úgy érzik átvertem őket. Sajnálom, és vállalom tetteimért a felelősséget! De barátokat is szereztem, ennek örülök, akikkel mélyen el tudok beszélgetni dolgokról.

Harmadik dolog, amit kaptam magánban, de közre adhatom a gondolatot, válaszomat itt írom meg: „Szia Dániel!

Most üzenetet küldök inkább, nem szeretném ezt a megjegyzések közé beírni.  

Gondolkodtam sokat azokon, amikről írtál Rólad és H-ról. Eszembe jutott valami, ezt szeretném megosztani veled. S mindezt persze úgy, hogy én sem téged sem egykori kedvesedet nem ismerlek, tehát ez csupan olyan feltételezés, ami olvasás közben alakult ki bennem. És így, lehet, hogy nagyon mellé lővök... 

Próbálom elmagyarázni, mire gondolok. Egy jóbarátomék majdnem szakítottak amiatt, hogy a fiú úgy érezte, annyira tökéletesen "lefedik egymást", azaz olyan összhang van közöttük, olyan mély ráérzés és harmónia, hogy így, úgymond már semmi "izgalom" nem marad. Azt mondta, hogy nagyon szereti a lányt, de ez már olyan mély szeretet, hogy nem szerelem, ezért a lány engedje el, és hagyja, hogy szerelmes legyen.

Szóval olyasmit érezhetett a fiú, mint amikor félbe vágsz egy almát, és ha összeilleszted, a két fél tökéletesen fedi egymást. Ő talán azt várta, hogy ne legyen ez a teljes egyezés, és akkor marad még szabad hely a keresésre, illetve nem a direkt keresésre, hanem ennek a lehetőségnek a helye a tudatban (hú, de nehéz ezt kifejezni). Ő tehát megijedt ettől, de aztán a lány okos érveléssel segített abban, hogy ez a félelem elmúljon. Ők azóta is együtt vannak, egy nagyon erős kapcsolatban.

Még annyit érdemes tudni róluk, hogy nem 16 évesekről van szó, akik azt hiszik, hogy a szerelem örökké tart, és nem változik át egy idő után szeretetté, és nem is csapodár emberek.

Nekem ez jutott eszembe, mikor rólatok olvastam, mert ahogy írod, igazi harmóniában éltetek együtt, és nagyon mély szeretetben. Szóval nem lehet, hogy H. ettől ijedt meg? (ha ugyan megijedt vmitől)

Ne haragudj, ha nagyon melléfogtam, ez csak egy megérzés volt a blogodat olvasva.”

Még ennyit hozzá: „Persze, írd bele nyugodtan, amit írtam. Csak azt ne felejtsd el, hogy a történet, amit leírtam, a barátaimmal esett meg. Számomra abszurd, hogy valaki így megijedjen egy ideális állapottól. A megérzésem viszont kicsit ez volt a ti történetekkel kapcsolatban (az nem derül ki a blogodból, hogy tkp. miért hagyott el H.).”

Nos, köszönöm a kérdést, a gondolatot, azt, hogy gondolkozol erről. Érdekes így ismeretlenül, hogy …, de ezért írtam blogot J

Nos, ha megijedt egy komoly kapcsolattól, akkor jól megijedt : -), annyira, hogy ma már nem is beszélünk egymással. Tudod, amikor nyáron, szakításunk úgy zajlott, hogy én azt mondtam: akkor legyen vége. Miért tettem? Mert 17 kilót fogytam, nekem ez nem ártott, de ő is fogyott, már-már csúnyán vékony, csont és bőr volt, és mikor azt kérdeztem: H. mi legyen, szeretsz, vagy nem? Szakítsunk, vagy nem? Összesen ezt a választ kaptam: „nem tudom”.

A ”NEM TUDOM” olyan válasz nekem, amit ha meghallok, akkor ideges leszek, és tanárként, főleg matek, ez sajnos túl gyakori. Mondtam is a gyerekeknek, olyan, hogy „nem tudom”, nincs, mert felidegesít. Állandóan ezt mondta. Szeretsz? „nem tudom”, költözzek el? „nem tudom”, maradjak? „nem tudom”, mi a baj? „nem tudom”, ha elmegyek egy időre jobb lehet? „nem tudom”, ha maradok? „nem tudom” írtam is egy verset:

NEM TUDOM, bassza meg, NEM TUDOM,

NEM TUDOM, miért kel fel a nap,
NEM TUDOM, hogy miért félek, hogy lesz holnap
NEM TUDOM, hogy a felhők hová húznak éjjel,
NEM TUDOM, ki csábít el ma vad kéjjel,
NEM TUDOM, hogy miért élek, de miért ne?
NEM TUDOM, mikor halok meg végre,
NEM TUDOM, ki lesz este ágyasom,
NEM TUDOM, miért mondod folyton azt, hogy NEM TUDOM!

NEM TUDOM, bassza meg, NEM TUDOM,
NEM TUDOM, meddig lehet ezt még tűrni,
NEM TUDOM, nőnek mikor lehet hinni,
NEM TUDOM elmondani, mert fáj nagyon,
NEM TUDOM, tudod e mi az a „baszottnagy” fájdalom?
NEM TUDOM, hová jutok, ha ma is vedelve iszok,
NEM TUDOM, de tuti, hogy akkor is maradok,
NEM TUDOM, miért volt öt év rájönnöd: "ezt unom"
NEM TUDOM, de Te sem, hogy miért mondod folyton: NEM TUDOM,

 2007. január 9.

 És egy éve szakítottunk, fél éve nem beszéltünk, mert én elhatárolódtam, hogy lássuk így jobb e, mert ha hetente beszéltünk nem ment! És jobb volt, és három hete, amikor találkoztunk újra rettenetesen padlóra küldött. Azt hittem erősebb vagyok már, nem voltam. Kértem tőle később, hogy mondja el, miért szakítottunk, mert így nem tudok tovább lépni, nem tudok reggelente tükörbe nézni, nem tudok előre haladni. Megváratott 11 napig a válasszal. És türelmetlenséggel vádolt, amikor 10 nap múlva szomorúan jeleztem, hogy szar ez így. De válaszolt, 8 sorban kaptam: „Nagyon szívesen válaszolnék, de nem tudok,” volt a lényeg. :-) mérhetetlen haragra gerjedtem, és szitkozódtam, olyan levelet írtam neki, amiben… nem küldtem el. Megnyugodtam, elfogadtam, és félretettem, ha ennyit nem képes adni 5 év után, annyi szeretet, odafigyelés, stb. után, amit adtam neki, akkor nem kell nekünk ezen görcsölni. Később megírta, hogy ő már lezárta életének ezt a nem tagadottan szép szakaszát, nem tudja miért. Nem volt szép a vége, de így van. Én meg örömmel vettem, hogy ezt megírta, mert ez már válasz. Egy évvel a szakítás után, legalább ennyit kaptam. Nem sok, de több mint a semmi! Tehát, találgatni lehet, én is tettem, és nem tudom, hogy miért lett vége. Talán megijedt, talán szerelmes lett, talán megunt, talán túl könnyen jött a jó, talán ellaposodtunk, talán nem volt jó a szex, talán nem vonzottam, mint férfi, talán…, de ezek a talánok nem fontosak!

Vége lett! Ezért vagy azért, és végtelen fájdalmat éreztem, s most nem értem: „mit voltál úgy oda” –mondom magamnak. Élsz? Igen. Egészséges vagy? Igen. Szeretnek az emberek? Talán igen, no nem mindenki azért. Van hol laknod? Igen. Van, kivel beszélgetned? Igen. Van kivel sírnod? Igen. Van, amit élvezel? Igen, a zene, a motor, a fiammal sétálni, a felségemmel színházban enni egy marlenkát...(2011-es bejegyzés) Anyukád szeret? Igen! Húgod? Naná, én is imádom! Akkor mit sírsz fiú? Mit panaszolsz? Miért nem lépsz tovább? …

Mert nem könnyű kirakni a puzlet újra, de igyekszem…

Amikor azt érzem, hogy jól vagyok, nevetek és szeretném megölelni a fát, a napfényt, a hegyeket, egy lepkét, vagy egy csókot…, elgondolkodom, lehet ez rosszabb? Olykor azt mondom: nem. Annyira jól érzem magam, hogy nincs az a pokoli dolog, hogy lelkem megtörjön. Mikor néha fizikailag fáj a szenvedés, a lelki megtörtség, a hiány a bőrömön át szivárog kifelé és szúró fájdalmat érzek; amikor összekuporodnék, de úgy is nagy vagyok, mert nem tudok elbújni egy tű mögé, elgondolkodom, lehet ez jobb? Csak bíztatni tudom magam: ez után már csak jobb jöhet.

 Az öröm mostani elmélkedésem tárgya!

 Egy kedves ismerősöm miután elolvasta eddigi bejegyzéseimet, azt mondta: „olyan szomorú” és hozzátette „elmúlik a jó a kedvem, amikor olvasom” pedig semmiképp nem azt akarom jelezni, milyen hatalmas szenvedéssel élem az életem, s lehangolni másokat is, hiszen pont hogy nem. Amióta írok ezen a blogos dolgon még értelmét is látom már saját fájdalmamnak, s amikor egy-két visszajelzés is érkezik, olyankor egyenesen örülök, mert azt veszem észre, hogy emberek gondolkodnak az esetemen. Nem az a lényeg, hogy az én esetemen, hanem az, hogy empátiát éreznek, próbálnak beleilleszkedni bőrömbe, és igyekeznek átérezni, mi történhet ilyenkor. Ez pl. kifejezetten örömet okoz, mert talán adok nekik valamit, talán visszajeleznek és adnak nekem valamit…., adjatok még J Egyébként, mikor elkezdtem, azt akartam mutatni, miképp fejlődök, hogyan „rágom át magam” ezen, s visszaolvasva én is tanulok majd belőle. Így is lett, s folytatódik.

 Mikor 2005 telén ott tartottunk, hogy esküvőt terveztünk, és már-már a szervezés fázisaiba is belefogtunk, a meghívottak listáját elkészítettük H. azt mondta: „házasodjunk már össze, ne várjunk tovább, mi már úgyis együtt éljük le az életünket, ez nem lehet másképp, és legalább nagyszüleink megélik, és láthatják örömünket”. – most szomorúan mondhatnám, nagymamám 2006 elején elköltözött a földről, férje után menvén, és H nagypapája is 2006 őszén feleségét követve, már Isten országában ünneplik mennyei születésnapjukat, s onnan figyelik, hogy jó úton haladjunk- de szomorú nem vagyok, mert talán ennek így kellett lennie. Akkor, mikor ezt H. kimondta, nagyon boldog voltam. Ezen a télen (2005) olyan erős, mély és tiszta szeretetet éreztem kettőnk közt, hogy meg is fogalmaztam: „soha nem jöhet semmi probléma, soha meg nem törhet ez a "töretlen" szerelem, mert szeretetünk túlél mindent, szerelmünk erősebb a hegyekről lezúduló sártengernél, és a szelek orkáni erejénél”.

S most itt mosolygok veletek saját magamon, mert ma távolabb vagyunk egymástól, mint ezt gondolhattam volna valaha is. Mily kicsi az ember, s nem érheti fel ésszel a dolgok állását. Isten megmutatta, hogy hatalmas ereje van, s hogy ne képzeljek többet, mint amit kaphatok. Örömöt éreztem akkor, a leghatalmasabbat, mit eddig éreztem, és elveszítve a legnagyobb fájdalmat, mit eleddig átéltem. Hálát adtam Istennek, mindkettőért, most már tudom, hogy én is megtörhetek, aki magát erősnek, törhetetlennek hittem, optimistának, és tele élettel, én is gyenge, sebzett, földön heverő mezítelen csavargó voltam. Darabjaimat keresgéltem, de szemeim bedagadtak, így nem láthattam, hogy egyben vagyok, csak úgy érzem, hogy széttörtem.

Öröm. Ma már élvezek élni, már nem úgy kelek minden reggel, hogy nincs értelme ruhába bújni, nincs miért elindulni, és tulajdonképpen semmi nem érdekel. Volt ilyen. Már nem csak a zene az, ami megnyugtat, és az ital, amiből ezen a télen picit többet vettem magamhoz, mint annak előtte évekig. Most örülök, mikor hajnalban a Hegyalja úton csorogva lefelé látom a napfelkeltét, ami szmogos levegőnkkel keveredve együtt csodálatos látványt nyújt. Szeretem a hajnalban bégető bárányfelhőket. Örülök annak, hogy a piros lámpánál egy hajléktalan pár már messziről integetve hajbókol, és nem állják meg sosem, hogy köszöntsenek, mert párszor adtam nekik némi étket, ruhát, vagy kenyérre valót, ők az én „hajléktalanjaim”. Örülök, mikor látom a gyerekeken, hogy örülnek, mikor bemegyek órára. És örülök, mikor reszketve állok magam előtt saját önző félelmemben, mert már felfogtam, amit anna írt:

"A mostani boldogságunk része a majdani fájdalomnak. A mostani fájdalmunk része a majdani boldogságunknak."

 Köszönöm a gondolatot! És köszönöm a többieknek is, elgondolkoztam rajtuk, és többnek tartom őket, ezért a Szerdai elmélkedések X.-ben fogok erről értekezni! De az csak jövő héten lesz olvasható! : ) Már elkezdtem, úgyhogy alig várom …

Az öröm persze emberfüggő is. Általában pozitívan igyekszem szemlélni az életet, ahogy Jozsó Atya mondta, ilyen életszemlélettel élek: ha a cseresznyét úgy eszed, hogy először a legrosszabb szemeket eszed ki, majd újra a zöldeket, és később a gyengébbeket, aztán a még picit éretleneket, és így tovább hogy majd a végén az igazán legjobbat fogod megenni, akkor előbb utóbb elfogy a cseresznye, s nem jön el az érett, finom, nagy szemű, hiszen a két utolsó közül is azt eszed majd meg, amelyik rusnyább. Ha viszont először megeszed az éretteket, aztán azokat, melyek jobban néznek ki a többinél, s így tovább, akkor úgy eszed meg az összes cseresznyét, mintha mind a legkiválóbb lett volna. Persze az életbe ezt átültetni nehéz. Nehéz a rosszat úgy felfogni, hogy az jó nekem, vagy a fájdalmat is örömmel viselni. Sokszor földbe döngöl, sokszor kikényszerít egy-két könnyet is, de ha felkelsz, és rámosolyogsz, akkor életed nemes lesz.

Vecsésen voltam paprikajancsi csúzlizdájával, és elkísért egy kedves volt csoporttársnőm, hogy megnézze, mit is csinálok én ilyenkor. Mikor megérkeztünk, lecucoltunk azt mondja: menjünk el venni valami kaját! És eközben fura dologra lettem figyelmes. Azt mondja látott boltot odafelé, mutatta merre menjünk. Miközben meséltem neki valamit, ő néha megállított és ilyeneket kérdezett: „füstölt sajt, nem romlik meg olyan hamar, melyik féléből vegyünk”  -választottam és meséltem tovább- „vizet kellene venni, mert egész nap édes vackot inni nem lesz kellemes”, aztán „szalámit veszek az jól bírja a napot, de melyik tetszik?”, stb. Már az elején láttam, hogy ezt rábízhatom, megoldja felelősséggel nélkülem is, így én másra fordíthatom az energiám!

– úgy látom mondtam – elég racionálisan látod ezeket a dolgokat, rád bíznám-

 Gondoskodás!

A mostani témám a gondoskodás lesz. Amikor együtt ültünk a kocsiban, és ő mondta merre látott étkezésre alkalmas helyet, aztán a boltban mit is kéne és hogyan megvenni, később, míg én a gyerekekkel játszottam, izzítottam és felpörgettem őket a hopp mester szerepében elmélyedve, addig ő szendvicset készített nekem, sőt, tartotta a kiflit, én meg csak haraptam, hogy se a piszkos kezemmel ne fogdossam össze, se ne kelljen tartanom ott munka közben. Azt éreztem levesz a vállamról egy csomó terhet, helyettem hoz döntést, de jó értelemben, és mivel odafigyelt így több szem, többet lát alapon olyan dolgokban nyújtott segítséget, amit én csak utánajárással tudtam volna megoldani. Inni adott, és enni, amikor úgy érezte szükségem lehet rá, már magamtól talán észre se veszem tevékenységem folytán, de éhes, szomjas lehetek. Gondoskodott rólam, helyettem gondolkodott, és segített nekem.

Ez mostanában igen szűkén van nálam. Mióta H. elhagyott, azóta leginkább legszeretettebb húgocskám gondosodik rólam: mossa a ruhám, bevásárol, és enni ad, megkérdezi mi van velem, leül mellém beszélgetni, és itt-ott, ha tud helyettem próbál gondolkodni. H. jó gondoskodó volt. Apró részletekre odafigyelt, sőt, ha ruhára volt szükségem ő mondta menjünk és vegyünk, én ebben nehéz eset vagyok, nem tudok dönteni, nem tetszik, túl hamar venném meg, stb…

Azt gondolom, hogy két ember akkor tud egymással jól kijönni, ha rá meri bízni magát a másik gondoskodó odafigyelésére, s a gondoskodás nem egyoldalú. Egy jó kapcsolat is erről szól. Egy jó házasság, jó anya és gyerek kapcsolat, és egy jó munkahelyi viszony is!

Ti mit gondoltok erről?

Egy barátom ötlete nyomán jutottam arra a gondolatra, hogy ha nincs egy ember, akiért éljem az életem, akkor nehezebben boldogulok, és nem érzem a mindennapokat fontosnak! Nincs kreatív gondolatom, vagy nincs cselekedetem, ami kreatívan hatna, mert: ő így fogalmazott: „talán azért érzem céltalannak az életemet, mert nincs kiért küzdenem, nincs, aki előtt bizonyítanom kell.”

Életemet sokáig úgy éltem, hogy édesanyámnak akartam bizonyítani és közben saját magamnak is! No, nem a középiskolás éveimet, mert ott elég hanyag voltam, hanem utána. Nem hagytam magam elkallódni, küzdöttem, voltak, akik támogattak, és főképp édesanyám, aki állandó kitartással támogatott és bíztatott. De voltak nagyon fontos emberek az életemben, mint a nagyszüleim, hittanos társaim, Jozsó atya, apám helyett apám volt, Sikó Attila tanárom és számtalan plátói, vagy beteljesült szerelmem. Igazság szerint stílusbeli változást hozott életembe egyik nagy plátói szerelmem K., aki miatt elkötelezett hagyománytisztelő, és a természetesség felé irányuló szeretetem alakult ki. - Fura, de ő talán ezt nem is tudja, hogy így van-

De ő is csak egy sok közül! Nyilván szocializációmat nagymértékben befolyásolták hol pozitív, hol negatív irányban a bennem szereplő emberek, akiket szerettem, vagy akiket nem!

Fura dolog, amin ma reggel gondolkozom! Betegen fekszem ágyamban, mert 39 fokos láz tört rám tegnap, és most újra H. jutott eszembe. Vagyis talán nem pont ő, hanem velem való viselkedése, a múlt érzései. Amikor beteg voltam anno, és ő reggel teát, és enni hozott nekem, majd mikor munkahelyéről minden szünetben felhívott, hogy jól  vagyok e? Annyira tökéletes volt, annyira saját, és annyira megnyugtató. A gondoskodása, a szeretete enyém volt, és sietett haza, mert ott volt neki „Danikája”, akit annyira szeretett. És ma? Ismeretlen vagyok számára, akivel nem érdemes még szót sem váltani. Hogy lehet ez? Hová lett a szeretet, hová lett az érted élek érzés? Elmúlt?

A mai elmélkedés igen komoly, s talán a legsikamlósabb talajra visz engem. A szeretetről, szerelemről kívánok elmélkedni úgy, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem. Ez a téma azt hiszem segítségre szorul A Ti segítségetekre, akik olvassátok, és akik érzésekkel és más jellegű tapasztalatokkal esetleg tudtok valami olyat adni, hogy ez a kérdéskör teljes legyen.

A szeretetről már beszéltünk, és érintőlegesen a szerelemről is. A szerelem, és elmúlása viszont nyitott kérdés. Lehet nem fogjuk megfejteni, de próbáljuk meg. Ki volt már szerelmes? És ki volt szerelmes úgy, hogy az elmúlt, de nem jött hírtelen másik szerelem? Mi okozta benned ezt az érzést? Tudsz rá magyarázatot adni? Gondolkozz csak el, pár percben, hogy vajon van e, ami miatt egyszer csak elmúlt?

Sőt, hányan vannak, akik lehet most épp beléd szerelmesek, és neked mégsem indul be a fantáziád irányukba? Miért nem? Nem beszélve arról, hogy aki most azt mondja neked: szeretlek, lehet holnap, mikor ezt olvassa, már nem szeret, és elhagy, anélkül, hogy megtudnád valaha is, miért lett így! Döbbenet, nem?

Van egy-két film: Randiguru, vicces, vagy az S.O.S. szerelem magyar film, de vicces ez is, no ott bárkit el lehet csábítani, mert egy profi cég ezen dolgozik. Vannak alapvető jegyek, amikre apellálva lehet csábítani, érzékekre hatni, stb. Kétség nem fér hozzá, hogy vannak trükkök, amik be is jöhetnek, de azért, hogy ilyen dolgokra támaszkodva bármi is bejönne! Marhaság! Vannak lányok, akik szeretik a romantikát, és vannak, akik ki nem állhatják, vannak, akik a magabiztos pasit, míg megint mások a tutyi-mutyit szeretik és így tovább. Tényleg bárkit el lehetne csábítani? Nem hiszem, de megtartani végképp nagy feladat! Ha már elcsábítod, megismerteted önmagaddal, tudja nem zsákbamacska vagy, lehet mégis elhagy! Miért?

Mi a szerelem? Egy érzés? Egy állapot? Egy viselkedésforma? Mi lehet? Segítsetek!

Nos, LGT "úgy mentél el, ahogy jöttél..."! Ez jutott eszembe, mikor tegnap végleg lezártalak!

Fél év után találkoztunk, nagyon megviselt, de büszkén, és férfiasan kiálltam. Utána olyan fáradtság jött rám, hogy mozdulni nem bírtam. Tudatosodott bennem, hogy szeretetem olyan mély, olyan őszinte irántad, hogy még!

Most a teraszon ülök, madárcsevej hallik, naplemente színesíti meg égboltunkat már-már természetellenes színekkel. Mondhatnánk csodálatos, de inkább giccses! :)

A mai gondolatom, ami már régi, csak nem találom feljegyzéseim… most jutott eszembe hol lehetnek, mindegy, szóval az ŐSZINTESÉG!

Egy kedves ismerősömmel beszélgettem erről nem is olyan régen.

Őszinte vagy? – kérdezte

– Nem
– Pedig jó volna - mondta kevés gondolkodás után

– Minek, mire való az? –gördült ki egy könnycsepp szememből, de csak én vettem észre!

Őszinte voltam egész 5 évünk alatt. Beavattalak minden gondolatomba. Még azt is elmeséltem, hogy egy lány a szeretőm akar lenni, de engem visszataszít még a gondolata is, pedig helyes lány volt. Azt is elmeséltem, hogy tetszik egy másik hölgyemény, szeretem nézni, és kívánom is nézni, de közben ez engem bánt, hiszen téged szeretlek. Beavattalak a fájdalmamba, az örömömbe, elmeséltem, hogy milyen volt kicsinek lenni, és el azt, hogy miért nem szeretem ezt a világot, de azt is, hogy miért szeretem máskor. Mert úgy gondoltam(om), az őszinteség egy kapcsolat alapja. S Te is őszinteséget kértél tőlem mikor összejöttünk. Ezt mondtad: - ha majd már nem szeretsz, kérlek, jó előre szólj, mert nem akarom, hogy hírtelen érjen a trauma!

Kétszer hagytál el az 5 évünk alatt, de egyszer sem szóltál előre, hogy már hetek, hónapok óta nem érzed, hogy szeretnél!

Azt mondtam mikor vége lett, és kimondtuk a "boldogító" NEM-et: "minek voltam őszinte, semmi értelme nem volt".

Azt kérdezted ekkor: "miért mondok ilyet, miért kell az 5 évünket sárba taszítani"!

- Őszinteség! Ha őszinte vagy, lehetsz elég érdekes? Ha mindenbe beavatod a másikat, akkor elmúlik irántad a kíváncsisága, mert tudni fog már rólad mindent, elveszíted a képességed, hogy felkeltsd az érdeklődést magad iránt – mondtam.

- Akkor én untatni foglak, de őszinte leszek – mondta.

- Őszinte voltál akkor is...? – kérdeztem, de nem kaptam választ.

Az emberek nem őszinték egymáshoz. Félnek, hogy a másikat megbántják, hogy olyat mondanak, ami a másiknak nem tetszik, inkább hazudnak, inkább eltitkolnak, inkább őszintétlenek, hogy megőrizzék a jó képet magukról. Szánalmas!

Ma voltam egy lelki tanácsadónál. Érdekes, mert nem nekem kéne ide járni, de jó volt beszélgetni! Kérdezte is tőlem a végén, miben segíthetek? Vicces… Jó dolgokat mondott, és jó dolgokat, gondolatokat hozhat ki az emberből, pl. belőlem is. Neked kellene ide eljönnöd, hogy a jövődről képet alkoss!

Szerdai elmélkedések V.

  A IV. kimaradt, mert nem tudtam mit, vagy hogyan leírni, de most már megfogalmazódott bennem!

  Telnek a napok, és telnek a hetek is, rohan minden, mindenki előre. A napok telténél heteket érzek elhúzni mellettem, míg hetek elteltével hónapoknak érzem. Elszalad a világ és közben fogalmam sincs, hogy én merre haladok. Asszem toporgok, és ezért száguld el mellettem minden, vagy egyenesen hátrafelé járok. Cselekszem, és teszek-veszek, de csak épp, hogy vegetálva. Nem hallottam felőled már idestova…, hüm... fél éve. És közben? Minden hetem egy csoda.

Egyik nap azon kesergek, vajon hol, vajon hogy ismerek majd meg kedves, értelmes lányokat, hiszen mindenki olyan zárkózott. És elég egy Győri verseny, hogy megismerjek ilyen lányt. És főképp, hogy matematikus, no azért ez nem mindegy! És közben? Csak toporgok!

Hé, Te nő! 

Mikor is volt? Mikor is pingpongoztam a Holdudvarban veled? Még nem volt holdtölte, s most az van! Mikor is futottunk össze a nyitó partin, amikor örömmel ugrottál nyakamba, enyhén spiccesen? Mikor is voltunk az szőlősorok közt és szólt a Whis you where here? Mikor is ölelt tested a víz lágyan simító cseppjei alatt? És ki is vagy Te egyáltalán? És én ki is vagyok? Te nő vagy és én? Én minden nap más vagyok! Mert el akarlak csábítani! Te nő! Szeretek veled lenni! Jó veled, bár nem tudom, hogy ez mi? Szerelemnek nem mondanám! De szeretek veled lenni nagyon! Nem hiszek neked, mert Te nő, te nem vagy komoly, nem vagy őszinte! Nő vagy, és gyermek! Olykor komoly, olykor félelmetes, máskor gyermeki, nem ismerek rád, ki vagy Te? És ki vagyok én? Mindig más!

„Nő vagy, jól érzed, hogy szükségem van a figyelmedre,

Nő vagy, jól érzed, hogy szükségem van a türelmedre,

jól van, bevallom szükségem van rád!

Ne kérdezz többet, bevallom szükségem van rád!

Nő vagy, s jól érzed, hogy szükségem van egy beszélgetésre,

Nő vagy, s jól érzed, hogy szükségem van egy szeretkezésre,

jól van, bevallom szükségem van rád!

Ne kérdezz többet, bevallom szükségem van rád!

Nő vagy és jól érzed, hogy szükségem van gyengédségre

Nő vagy és jól érzed, hogy szükségem van kedvességre,

jól van, bevallom szükségem van rád!

Ne kérdezz többet baby, bevallom szükségem van rád!„

Nos, minap majdnem meghaltam!

Miskolcra igyekeztem Eger felöl, s 500 méterre a cél előtt ELALUDTAM! Kollégám ébresztett fel, s rögtön megállva átadtam neki a volánt. De, ami érdekes, és rettenetes egyben, hogy nem volt halálfélelmem, nem éreztem, hogy lepörög előttem a film, nem ijedtem meg, „halál nyugodt” maradtam, úgy voltam vele, hogy ha Isten ezt akarta volna, akkor meghalok, és nincs miért keseregnem, ennyi és vége! Elszomorodtam magamon ám! Mert vannak –biztos-, akik nem örülnének, ha elköltözne testem és lelkem a földről. Ilyenné váltam? Mire fel? Miért veszítettem el az életem, miért engedtem el minden érzékem, és miért nem tudok a saját életemnek örülni? Másénak igen, és mások boldogságának is, de a saját életemet nem kedvelem. Terhes nekem, bárkiért feláldoznám, mert értéktelen, és hiábavaló! Ez nem mártírkodás, és nem tölt el büszkeséggel, mert nem önzetlen, hanem hiábavaló! Félek magamtól!
Ez tette velem a tudat, hogy most egészen megváltozott az életritmusom, és el lettem hagyva!

Találkoztam volt szociológia tanárommal, aki megkérdezte „megnősültél, gyerek?” Mostanában gyakori kérdések ezek, de mit is mondhatnék erre, hiszen fáj a valóság, mégsem bőghetem magam el…, „nem, el lettem hagyva”. Mire megkérdezte, mit tettem, mert hiszen ez a normális, elhagyni valakit valamiért, indokkal. Mondtam, nem tudom, azt hiszem semmit, de választ nem kaptam én sem a miértre. Azt mondta, szerinte ez már csak barátság, nem szerelem! Erre a tanárnő azt mondja szomorú szemekkel rám nézve: „öt év után, mit várt, lángoló szerelmet?” majd sok boldogságot kívánt, és tovább haladt, itt hagyva engem ezzel a gondolattal!

Úgy döntöttem, hogy ezt a csatornát csütörtöki csatornának fogom hívni! De a csütörtök a csütörtökistáknak van lefoglalva! A kedd azért nem jó, mert van ez a könyv: „keddi beszélgetések életről halálról” nem koppinthatom le! Akkor mi legyen, másik napokon nem igazán érek rá!

Szerdai elmélkedések II.

Szerelem vazzegh!

Azt hiszem, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs mi az igazi szerelem! Éreznek, és vágynak, kedvelnek, és van egy ösztönös uralkodási vágy bennük, de az igazi szerelem az nem ez! Nem tudom még pontosan megfogalmazni mi az, de igyekszem szavakba önteni olyan érzést, ami több, mint szexualitás, több, mint vágy, több, mint uralkodás a másikon, több, mint lemondás, és mégis ezek mind egyben!

Egyik ismerősöm keresett meg a héten azzal, mondjam meg mi a szerelem, mert ő már nagyon nem ért semmit, és rettenetesen szenved, s nehéz neki így! A szeretet himnuszt olvasva ismerni lehet a szeretet fundamentumát, de a szerelmet? A szerelem picit több, mert önzőbb. Míg a szeretet az két merőben ellentétes életet élő ember közt is működhet, hiszen nincs szükség kontaktusra, a szerelem az a szexualitás, barátság, féltékenység, lojalitás, tolerancia, elfogadás, közös élmények, közös dolgok szeretete, stb. és ezeknek összessége. Szükség van arra, hogy a másik illatát elfogadd, sőt talán kell, hogy szeresd a másik izzadtságszagát is! Kell, hogy szeresd a másik hibáit! A szerelem a szeretetnél annyival több, hogy nem csupán elfogadod a másikat olyannak, amilyen és igyekszel számára kedvezően cselekedni, hanem önmagadat feláldozod a másikért, de közben elvárod, hogy ő is feláldozza érted magát. E nélkül nem megy! Ex anyósjelöltem mondta egyszer: „nem igazán működik, ha egy kapcsolatban mindig csak az egyik fél hoz áldozatot a másikért!” pontosan fogalmazott, nem elég, sőt…

 A legfurább az volt első szakításunkkor, hogy hiányoztak H. apró, számomra idegesítő dolgai. Például, amikor ettünk az utolsó egy (s tényleg nem több) falatot, mindig meghagyta. Furcsálltam, mert éppenséggel nem hihető számomra, hogy ne férne bele a gyomrába több, de ő így szerette abbahagyni az étkezést, s mikor elhagyott ez is hiányzott! Ahogy neki hiányoztak a rossz szóvicceim, poénjaim és az, mikor pl. nem azonos lábbal lépdeltünk, zavarta, ahogy megcseréltem, ugorva, mint egy bakkecske…, de ez neki hiányzott, ahogy később mondta, s végül ezért is jött vissza hozzám, az apró hiányérzetek miatt!

Másik gondolatom!

Közben rájöttem, hogy miért sajnálom, hogy H. elhagyott, azon kívül, hogy szerettem, és nem tudom, mit rontottam el. Tehát azért sajnálom, mert ezzel elveszítettem azt az embert, aki legközelebb tudott férni hozzám, s akihez én legközelebb jutottam, a másik felem volt. Testrészem, aki velem volt minden gondolatomkor, cselekedetemkor. Velem volt, érzett, és éreztem…

 Virágvasárnap bementem, enyhén pityókosan, a templomba, ahol Haydn koncert volt. Letérdeltem és imádkoztam, és imámban azt kértem, Isten adjon erőt, hogy visszatérjek előző életembe. A zene egyre erősebben, szinte könyörtelenül hasított belém, s annyira sok gondolat cikázott bennem, hogy elbőgtem magam…

 …barátom volt ő, és társam mindenben. Egy ember, aki nem idegesített fel, ha már napok óta össze voltam zárva vele, és hiányzott, amikor nem volt velem akár csak ½ órája, ha tudtam is, hogy nemsokára újra ott lesz. És ez mit sem változott 5 év alatt! Érted? 5 év alatt reggelente felkeltem, és láttam, ahogy édesen alszik, Istennek hálát adtam, hogy velem ébred újra és kértem kegyelmét, hogy ezt megőrizzem örökre! Sajnos mégis elromlott valami, amiről nem tudom, hogy mi! Felettébb érdekes, s legtöbben el sem hiszik: „valamit biztos mondott” „valamit csináltál” „el kellett hogy mondja, miért hagyott el”, stb. –mondogatják.

Egyszer a nyár folyamán találkoztunk ekkor kérdeztem: „figyelj, itt ülünk másfél órája, és beszélgetünk, egy tányérból eszünk, és jól megvagyunk, ahogy régen, akkor miért szakítottunk?” Válasz: - kedvenc válaszom tőle- „nem tudom”. Ugyanekkor kérdeztem meg, hogy mi a baj velem, mi az, amire egy következő kapcsolatomban figyeljek, mert talán rá kéne döbbenjek, hogy ezt nem jól gondolom: válasz: „nincs ilyen, én ilyet nem tudok mondani!”

Egy ismerősömmel beszélgettem, lány az illető, így reagált erre: „biztos volt valami, biztos elmondta, hiszen csak úgy nincs vége egy öt éves kapcsolatnak.” Ezen én csak mosolyogtam. Mert én tudom, hogy igenis vége van. Édesanyám azt mondta, hogy most már jó lenne, ha nem ezzel foglalkoznék, mert lassan azt kell gondolja, hogy beteg vagyok (természetesen tudom magamról ezt én is) és még azt hogy, - ezt hallgasd-: „egy nő sem ér annyit, hogy ennyit keseregjek miatta”.

A paradoxon a következő, és ezen elgondolkodtam: ha egy nő, akiért az életemet is feláldoznám, sőt neki adnám a szemem világát, ha erre lenne szüksége, a tüdőmet, de még a fél karom is, tehát, ha egy nő, akit szeretek nem ér annyit, hogy érte keseregjek (akár több, mint egy éven át), akkor minek egyáltalán mellém nő? Ha a „végtelen szerelem” nem létezik, az igazi szerelem az egy naiv álom, akkor minek olvassuk Shakespeare-t, Remarque-ot, miért? Miért írja a költő: „meghalnék érted” vagy

"Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon,

Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom.

Várj, ha havat hord a szél, ha tűz a nap,

Várj, ha nem is jön levél innen néhanap.

Várj, ha nem vár senki ott, haza senki már,

És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,

Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell.

Ha lemondtak rólam már lányom és apám,

S jó barát már egy sem vár, te gondolj néha rám.

Borral búsul a pohár s könnyet ejt szemük,

Várj te változatlanul, s ne igyál velük.

Várj reám, ó, minden vészen én,

Aki nem várt, majd rám nevet: ”Szerencsés legény!”

Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,

Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.

S te mentettél meg és hogy, egyszerű titok,

Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott."

 Nincs időd!

Szoktál e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd.

Szoktál e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni kinek ajka

Bánatra nyilik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt.

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad, csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni

Soha nem kaphatsz több szeretet,

mint amennyit befogadni készen állsz.

Ha ezt felismered, rájössz majd,

hogy a boldogság forrása benned lakik."

2007. március 19.

A kezdet

Nos, ma reggel úgy döntöttem, hogy elkezdem leírni a tapasztalataimat ebben a helyzetben!

Milyen helyzet is? Nem mindenki tudja, vagy nem mindenki tudja jól! Egy éve, pont egy éve kezdődött!

Március 19, vasárnap, 2006! Tegnap még egy boldog kapcsolat nemes hőse voltam, Fenyőfőn egy baráti társasággal kirándultunk. Szép idő volt, nem úgy, mint most. Esik az eső, és latyakos minden. Akkor hideg volt, fagypont alatt a hőmérséklet, és itt-ott még a hó is megmaradt. Egy kulcsos házban voltunk, és „pihentünk”. Elvileg, mert gyakorlatilag egy új élet kezdete volt ez a két nap. Este palacsintát készítettünk és Rúzsa Magdi épp Péli Barnát énekelte le a színpadról Barna saját dalával. Fergeteges volt. Úgy aludtam el, ahogy már évek óta. Hozzám bújt, fenekét ölembe gubbasztotta, átkaroltam, és keresztet vetettem magunkon, Isten áldását kérve álmunkhoz és holnapunkhoz! De milyen holnaphoz?

Reggel összevesztünk egy apróságon, és ez a kis bolhányi gorombaság lavinaként gördült tovább. Elveszítettem a hitem benned, mert mérhetetlenül fájt, hogy nem akarod megoldani, megbeszélni ezt a kis tüskét, ami miatt összemordultunk. Félelmetes, de nem volt kedvem haza menni, nem volt kedvem rád gondolni, és nem tudtam, mit hozhat a jövő! Ekkor kimondtam, nem érzem, hogy szeretnélek, még ha az agyam tudta is, hogy te vagy a világ számomra, az érzés nem volt enyém, mert nem voltam fontos neked. A szívem majd megszakadt ebbe a mondatba, és a rettenet csak ekkor jött! Te azt mondtad: Te sem érzed…

  … ebben a pillanatban elveszítettelek! Ebben a pillanatban nem voltál többé enyém, nem volt benned tűz, kialudt az a mérhetetlennek tűnő vágy, ami addig ott élt bennünk.

És most miért írok erről?

Mert én megéltem 5 olyan évet, amiről azt képzeltem szebb, mint az álom, teljes volt és küzdelmes. Mint minden, de megérte! Többet tettem bele abba az 5 évbe, mint bármibe eddigi életemben!  Azt éreztem, érzem ma is, hogy legfontosabb számomra a család! A családba minden energiát érdemes bele fektetni! A főiskolát majdnem feladtam már az első vizsgaidőszakban, az egyetemet is már többször, de a kapcsolatunkért a hiteléért, a lelki békémért, az ő megnyugtatásáért, és az ő megnyitásáért sokáig küzdöttem. Érted küzdöttem.

A hitem, hogy semmi nem fontosabb a családnál! A párkapcsolatnál. A végcél a család, az én családom! Nem a karrier, nem a pénz, nem a munka, nem az elismertség és nem a tudományok, a pedagógia és nem Isten, hanem a család! A többi eszköz arra, hogy értsem a család mivoltát.

De összetört! Szétszóródott minden elvem és darabjait aprólékos precizitással keresgélem, és szedem össze, mint megszállott, aki egy óriási puzle-t rak ki kis darabokból, mert tudja, emlékszik, hogyan kell kinézzen, de apró darabjainak megkerítése keserves munkát adnak neki.

Isten embernek teremtett, és nekem helyt kell állnom, mint ember ma is. A család emberré nevelő közeg, és a majdani 3-4 gyermekemet is emberként kívánom, legnagyobb odafigyeléssel nevelni. És megtartani a család szeretetteljes állapotát. Ez a célom!

Pont egy éve, hogy elkezdődött a kálváriám, és ma indítom útjára új életemet, ami egy éve kezdődött. Elhatároztam, hogy nem kergetem azt, amit nem lehet. Persze biztos fogok még úgy ébredni, hogy bőgök, mert álmaimban H. régen feledett szeretetét élvezhetem át újra nélküle. Fogom még a falat kaparni kínomban, hogy mennyire egyedül vagyok, és senki nem kérdezi meg: „na hogy sikerültek az iskolai napok, amit szerveztél”, vagy „ milyen volt a mai pedagógiai munkád?” De ezt mind kitárom azok felé, akiknek megnyugvására szolgál ez. Egy szociológiai kísérlet leszek magam és mások számára, akiket érdekel.

És ehhez partnerre lesz szükségem. Emberekre, akik elmondják fájdalmukat, megosztják velem kínjukat és örömüket, barátok, és ismerősök, akik emberek, de félnek kimutatni, hogy fáj az életük, emberekre, akik név nélkül, de szerepelnek majd nyitott könyvemben. Mert sokan vannak, csak legtöbben nem mondják el, hogy fáj, hogy kínoz, hogy rohadtul bőr alá hasító, amikor elhagy, amikor évek múltán is csak őt szeretem, amikor talán másik felemet vesztettem el!

"Az élet szaga" azt hiszem ez lehetne a címe. Sokan őrültnek tartanak majd, és sokan gúnyolódnak rajtam, mert sebezhetővé válok, mert odaadom érzéseimet nekik. De nem számít, mert tudom, hogy sokan vannak, akik ugyanígy éreznek, csak titkolják, mert konvenciókhoz köttetnek, mert gyávák megmutatni emberségüket, vagy mert szégyellik azt, és büszkébbek, vagy csak mert úgy érzik magukat „nem ostoba, naiv léleknek”. Tisztelem őket, már most, mert ők tudnak falat tenni arcuk elé, tudják fájdalmukat elnyomni, eltitkolni. Tudnak hús vér emberek lenni józanul, miközben a lelkük sérült. Én nem tudok, nem tudtam.

Egy ideje már én sem beszélek csak új ismerősöknek fájdalmamról, mert azt mondják: hagyd már, felejtsd már el, erőszakold meg magad és felejtsd el! ... légy férfi!

Ezért inkább elhallgatom, magamban a fürdőkádban bőgöm ki magamból, mikor úgy hozza erőm, hogy nincs már tovább.

Kalandos, izgalmas, olykor fájdalmas, máskor talán vicces utazásra invitállak. Ébredj velem, és feküdj le gondolataimmal. Jó olvasást…