2007. 06. 29.
…ez a harmadik szerdai elmélkedések X. amit elkezdtem, és teljesen összefüggéstelen gondolatok cikáznak bennem. Szomorú, vidám, kiábrándult, érzéketlen, szerelmes, higgadt, türelmetlen, sértődő, tökhülye vagyok. Sokan panaszkodnak a környezetemben, hogy ilyen meg olyan, szerelem, meg anélküli, szingli, vagy épp most szakítanak, fájó emlékek, mesélik, mondják, és én is ezt érzem, körbe-körbe jár a világ, és nem tudunk tanulni a másik hibájából… mindegy. Mindjárt összeszedem magam, és írok valami értelmeset! Kezdetben arról akartam írni, amit páran megjegyzésben írtak nekem. Válaszolni a kérdésekre, vagy arra, hogy az mi, amit Ti éreztek.
Válaszok a mai témám, és egy kis betekintés, ez a mai témám.
Életem fontos része volt egy elv, és egy rendszer. Elsősorban a család elve és legfontosabbnak azt tartottam, hogy a családnak, mint rendszer megfeleljek. Én így szocializálódtam: a család, a családi konvenciók, a hagyományok, és rituálék, képek, szagok, tájak, dalok, stb. minden fontos, jelentőségteljes, és nélkülözhetetlen. Hülyeség, de meg van a szépsége! Éppen ezért volt fontos nekem, hogy mikor úgy gondoltam megtaláltam az igazit, aki mellett életemet már könnyedén Isten és az ő kezébe adhatom, nos hogy a családot, mint olyan, ápolom. Egyenlőre kétszemélyes család voltunk, ami kibővült tárgyakkal, növényekkel, gondolatokkal, mimikával, gesztusokkal és ezekkel együtt alkottunk egy egészet.
Azt kérdezted –ismeretlenül- „Te mit tettél H-ért? Mert eddig csak arról volt szó, hogy ő mennyire jó volt neked?” Így is van. Azt érzem, sokat adott, és sokat el is vett, de hogy én mit adtam nem tudhatom, ezt ő tudná megmondani. Én az ő általa kibocsátott jelekből tudok csak sejteni arra, hogy adtam talán valamit. VI. elmélkedésemben egy LGT dalt írtam le, melyben ez szerepel: „…félek, semmit sem vittél” nem véletlenül írtam ezt. Azért mert így is gondolom. Törekvésem, hogy Istenhez közelebb vezettem, hogy kinyitottam, mert rettenetes zárkózott volt, hogy segítettem benne, hogy másokkal való viszonya mélyebb legyen, hogy … számtalan törekvésem, és vélhetőleg számtalan törekvése volt neki is, ezt nevezem összecsiszolódásnak. De most mit mondhatnék, mit kaptam visszajelzésül? Semmit. Szakításunkkor, hogy tisztában legyetek vele, azt mondta: „úgy érzem ez már csak barátság, és nem szerelem”, később, hogy „nem tudom, mi legyen”, nem tudja, hogy kellene rendbe hozni, de igyekszik ő is. Később egy barátjával kimaradozott, azt állította épp erről beszélnek, arról, hogy miképp lehetne helyrehozni, de törekvését nem láttam, csak, hogy nem jön haza időben. Sőt… lassan már az utcán heverő csövessel is kedvesebben beszélt, mint velem, és ezt el is mondtam neki. Akkor megváltozott, vacsorázni hívott, és kedves volt, megértő, kíváncsi, és gondviselő. Betegen hugoméknál maradtam egyik este, talán csak kikészültem. Felhívott, „miért nem jössz haza?” –kérdezte. Nem bíztam benne, de bőrömön át éreztem a fájdalmát hiányának, és mindent megtettem volna, hogy visszakapjam. Meg is bocsátottam volna, ha megcsalt, ha átvert. Nem tudom, hogy megtörtént e, úgy hiszem NEM csalt meg, talán ha igen, akkor is „csak” lelkileg akkor meg már úgyis vége volt. Azt kell higgyem, hogy ő nem tett volna ilyet, miért tette volna.
Mégis mit adtam neki? Kérdezed: „Te jó voltál neki? Lehet, hogy elkényelmesedtél, és ő azon vette észre magát, hogy kihasználod?” Amikor egyszer még fél évvel a szakításunk előtt hazajött, hozzám bújt, megölelt, és kedvesen így szólt: „olyan jó, hogy Te vagy az én pasikám” nem értettem igazán a dolgot, de büszke voltam, hogy így van. Elmesélte, hogy a kolléganőivel összeültek, csevegtek, és előjött az állandó téma: pasik. Az egyik férje esténként focit néz, sört iszik és böfög, a másik nem megy vele vásárolni, a harmadik barátja nem csinál semmi házimunkát, a negyediké sem, de még a szemetet sem viszi le, a sokadik meg sem hallja, amit mond neki (az ilyen pasik kellenek nektek lányok, tudtátok?), és így tovább, H. hallgatott, majd megkérdezték tőle, no és Dani? És ő nem tudott ilyeneket mondai, hanem pont az ellenkezőit: „ha későn érek haza –mondta- Dani meleg étellel vár; ha kérem jöjjön el velem vásárolni, akkor eljön, és vele jó, mert végigvárja, hogy mindent megnézzek; ha hisztizek, akkor megnyugtat, foglalkozik velem; ha fáradt vagyok megmasszírozza a hátam, stb.” Büszke voltam magamra, és örültem, hogy ez a gondoskodás, ez a szeretet, önátadás, amit egész életemben neki (?) gyűjtögettem, ez meghozta gyümölcsét. Egy fél év múlva pedig „hiába csináltam, a csajom eldobott…, csajom úgy dobott el, mint egy mocskos rongyot” /TCS.
Mit adtam hát neki? Talán semmit, talán sosem volt képessége felismerni a jót, talán mind ilyenek vagyunk! Ha valaki nekünk adja magát teljesen, akkor elhagyjuk, ha pedig le se szar, akkor követjük, és szenvedtetjük magunkat. Miért ilyen az ember? Nem tudom, de így van, bizony. Nem okos dolog, mégis.
„neked nem elég a buli, neked nem elég a zene se a tánc, Te csak akkor érzed magad jól, ha engem szenvedni látsz…”
De lehet, hogy sokat adtam neki: életet, kinyitottam, felismerte, hogy lehet boldogulni és lehet szépen is élni, felnőttként; lehet szeretve lenni, és lehet bízni a másikban, lehet kapni, és nem kell mindig cserébe adni, mert önzetlenül adták; lehet talpra állt, mert megérezte, hogy van, hogy elfogadják, kiállnak mellette, segítik minden racionális dologban támogatják, amit talán más bolondos hóbortnak vél (akár a szülei is), lehet hogy ezt adtam neki. Ha igen, akkor örülök, mert ezt is akartam!
Kár, hogy a végén ezt mind elvette tőlem, de ha az övé lett, remélem jól fogja hasznosítani. Én most nem tudok bízni, nem tudok önzetlenül elfogadni semmit, mert nem értem, ha adnak, miért teszik, képtelen vagyok még elhinni, hogy valaki majd mellém áll, mert fontos vagyok neki, mert önzetlenül tud szeretni. Megbántottam közben sok embert, főleg lányokat, mert bennem megvan az igény a társaságukra, és az emlék is, arról milyen voltam, de egy perc után „bezárom a váram ajtaját” félek, hogy újra csak rombolást találok majd otthon, és újra kezdhetem a rendrakást. S ők kint falnak kenődnek, és talán úgy érzik átvertem őket. Sajnálom, és vállalom tetteimért a felelősséget! De barátokat is szereztem, ennek örülök, akikkel mélyen el tudok beszélgetni dolgokról.
Harmadik dolog, amit kaptam magánban, de közre adhatom a gondolatot, válaszomat itt írom meg: „Szia Dániel!
Most üzenetet küldök inkább, nem szeretném ezt a megjegyzések közé beírni.
Gondolkodtam sokat azokon, amikről írtál Rólad és H-ról. Eszembe jutott valami, ezt szeretném megosztani veled. S mindezt persze úgy, hogy én sem téged sem egykori kedvesedet nem ismerlek, tehát ez csupan olyan feltételezés, ami olvasás közben alakult ki bennem. És így, lehet, hogy nagyon mellé lővök...
Próbálom elmagyarázni, mire gondolok. Egy jóbarátomék majdnem szakítottak amiatt, hogy a fiú úgy érezte, annyira tökéletesen "lefedik egymást", azaz olyan összhang van közöttük, olyan mély ráérzés és harmónia, hogy így, úgymond már semmi "izgalom" nem marad. Azt mondta, hogy nagyon szereti a lányt, de ez már olyan mély szeretet, hogy nem szerelem, ezért a lány engedje el, és hagyja, hogy szerelmes legyen.
Szóval olyasmit érezhetett a fiú, mint amikor félbe vágsz egy almát, és ha összeilleszted, a két fél tökéletesen fedi egymást. Ő talán azt várta, hogy ne legyen ez a teljes egyezés, és akkor marad még szabad hely a keresésre, illetve nem a direkt keresésre, hanem ennek a lehetőségnek a helye a tudatban (hú, de nehéz ezt kifejezni). Ő tehát megijedt ettől, de aztán a lány okos érveléssel segített abban, hogy ez a félelem elmúljon. Ők azóta is együtt vannak, egy nagyon erős kapcsolatban.
Még annyit érdemes tudni róluk, hogy nem 16 évesekről van szó, akik azt hiszik, hogy a szerelem örökké tart, és nem változik át egy idő után szeretetté, és nem is csapodár emberek.
Nekem ez jutott eszembe, mikor rólatok olvastam, mert ahogy írod, igazi harmóniában éltetek együtt, és nagyon mély szeretetben. Szóval nem lehet, hogy H. ettől ijedt meg? (ha ugyan megijedt vmitől)
Ne haragudj, ha nagyon melléfogtam, ez csak egy megérzés volt a blogodat olvasva.”
Még ennyit hozzá: „Persze, írd bele nyugodtan, amit írtam. Csak azt ne felejtsd el, hogy a történet, amit leírtam, a barátaimmal esett meg. Számomra abszurd, hogy valaki így megijedjen egy ideális állapottól. A megérzésem viszont kicsit ez volt a ti történetekkel kapcsolatban (az nem derül ki a blogodból, hogy tkp. miért hagyott el H.).”
Nos, köszönöm a kérdést, a gondolatot, azt, hogy gondolkozol erről. Érdekes így ismeretlenül, hogy …, de ezért írtam blogot J
Nos, ha megijedt egy komoly kapcsolattól, akkor jól megijedt : -), annyira, hogy ma már nem is beszélünk egymással. Tudod, amikor nyáron, szakításunk úgy zajlott, hogy én azt mondtam: akkor legyen vége. Miért tettem? Mert 17 kilót fogytam, nekem ez nem ártott, de ő is fogyott, már-már csúnyán vékony, csont és bőr volt, és mikor azt kérdeztem: H. mi legyen, szeretsz, vagy nem? Szakítsunk, vagy nem? Összesen ezt a választ kaptam: „nem tudom”.
A ”NEM TUDOM” olyan válasz nekem, amit ha meghallok, akkor ideges leszek, és tanárként, főleg matek, ez sajnos túl gyakori. Mondtam is a gyerekeknek, olyan, hogy „nem tudom”, nincs, mert felidegesít. Állandóan ezt mondta. Szeretsz? „nem tudom”, költözzek el? „nem tudom”, maradjak? „nem tudom”, mi a baj? „nem tudom”, ha elmegyek egy időre jobb lehet? „nem tudom”, ha maradok? „nem tudom” írtam is egy verset:
NEM TUDOM, bassza meg, NEM TUDOM,
NEM TUDOM, miért kel fel a nap,
NEM TUDOM, hogy miért félek, hogy lesz holnap
NEM TUDOM, hogy a felhők hová húznak éjjel,
NEM TUDOM, ki csábít el ma vad kéjjel,
NEM TUDOM, hogy miért élek, de miért ne?
NEM TUDOM, mikor halok meg végre,
NEM TUDOM, ki lesz este ágyasom,
NEM TUDOM, miért mondod folyton azt, hogy NEM TUDOM!
NEM TUDOM, bassza meg, NEM TUDOM,
NEM TUDOM, meddig lehet ezt még tűrni,
NEM TUDOM, nőnek mikor lehet hinni,
NEM TUDOM elmondani, mert fáj nagyon,
NEM TUDOM, tudod e mi az a „baszottnagy” fájdalom?
NEM TUDOM, hová jutok, ha ma is vedelve iszok,
NEM TUDOM, de tuti, hogy akkor is maradok,
NEM TUDOM, miért volt öt év rájönnöd: "ezt unom"
NEM TUDOM, de Te sem, hogy miért mondod folyton: NEM TUDOM,
2007. január 9.
És egy éve szakítottunk, fél éve nem beszéltünk, mert én elhatárolódtam, hogy lássuk így jobb e, mert ha hetente beszéltünk nem ment! És jobb volt, és három hete, amikor találkoztunk újra rettenetesen padlóra küldött. Azt hittem erősebb vagyok már, nem voltam. Kértem tőle később, hogy mondja el, miért szakítottunk, mert így nem tudok tovább lépni, nem tudok reggelente tükörbe nézni, nem tudok előre haladni. Megváratott 11 napig a válasszal. És türelmetlenséggel vádolt, amikor 10 nap múlva szomorúan jeleztem, hogy szar ez így. De válaszolt, 8 sorban kaptam: „Nagyon szívesen válaszolnék, de nem tudok,” volt a lényeg. :-) mérhetetlen haragra gerjedtem, és szitkozódtam, olyan levelet írtam neki, amiben… nem küldtem el. Megnyugodtam, elfogadtam, és félretettem, ha ennyit nem képes adni 5 év után, annyi szeretet, odafigyelés, stb. után, amit adtam neki, akkor nem kell nekünk ezen görcsölni. Később megírta, hogy ő már lezárta életének ezt a nem tagadottan szép szakaszát, nem tudja miért. Nem volt szép a vége, de így van. Én meg örömmel vettem, hogy ezt megírta, mert ez már válasz. Egy évvel a szakítás után, legalább ennyit kaptam. Nem sok, de több mint a semmi! Tehát, találgatni lehet, én is tettem, és nem tudom, hogy miért lett vége. Talán megijedt, talán szerelmes lett, talán megunt, talán túl könnyen jött a jó, talán ellaposodtunk, talán nem volt jó a szex, talán nem vonzottam, mint férfi, talán…, de ezek a talánok nem fontosak!
Vége lett! Ezért vagy azért, és végtelen fájdalmat éreztem, s most nem értem: „mit voltál úgy oda” –mondom magamnak. Élsz? Igen. Egészséges vagy? Igen. Szeretnek az emberek? Talán igen, no nem mindenki azért. Van hol laknod? Igen. Van, kivel beszélgetned? Igen. Van kivel sírnod? Igen. Van, amit élvezel? Igen, a zene, a motor, a fiammal sétálni, a felségemmel színházban enni egy marlenkát...(2011-es bejegyzés) Anyukád szeret? Igen! Húgod? Naná, én is imádom! Akkor mit sírsz fiú? Mit panaszolsz? Miért nem lépsz tovább? …
Mert nem könnyű kirakni a puzlet újra, de igyekszem…
