Amikor azt érzem, hogy jól vagyok, nevetek és szeretném megölelni a fát, a napfényt, a hegyeket, egy lepkét, vagy egy csókot…, elgondolkodom, lehet ez rosszabb? Olykor azt mondom: nem. Annyira jól érzem magam, hogy nincs az a pokoli dolog, hogy lelkem megtörjön. Mikor néha fizikailag fáj a szenvedés, a lelki megtörtség, a hiány a bőrömön át szivárog kifelé és szúró fájdalmat érzek; amikor összekuporodnék, de úgy is nagy vagyok, mert nem tudok elbújni egy tű mögé, elgondolkodom, lehet ez jobb? Csak bíztatni tudom magam: ez után már csak jobb jöhet.
Az öröm mostani elmélkedésem tárgya!
Egy kedves ismerősöm miután elolvasta eddigi bejegyzéseimet, azt mondta: „olyan szomorú” és hozzátette „elmúlik a jó a kedvem, amikor olvasom” pedig semmiképp nem azt akarom jelezni, milyen hatalmas szenvedéssel élem az életem, s lehangolni másokat is, hiszen pont hogy nem. Amióta írok ezen a blogos dolgon még értelmét is látom már saját fájdalmamnak, s amikor egy-két visszajelzés is érkezik, olyankor egyenesen örülök, mert azt veszem észre, hogy emberek gondolkodnak az esetemen. Nem az a lényeg, hogy az én esetemen, hanem az, hogy empátiát éreznek, próbálnak beleilleszkedni bőrömbe, és igyekeznek átérezni, mi történhet ilyenkor. Ez pl. kifejezetten örömet okoz, mert talán adok nekik valamit, talán visszajeleznek és adnak nekem valamit…., adjatok még J Egyébként, mikor elkezdtem, azt akartam mutatni, miképp fejlődök, hogyan „rágom át magam” ezen, s visszaolvasva én is tanulok majd belőle. Így is lett, s folytatódik.
Mikor 2005 telén ott tartottunk, hogy esküvőt terveztünk, és már-már a szervezés fázisaiba is belefogtunk, a meghívottak listáját elkészítettük H. azt mondta: „házasodjunk már össze, ne várjunk tovább, mi már úgyis együtt éljük le az életünket, ez nem lehet másképp, és legalább nagyszüleink megélik, és láthatják örömünket”. – most szomorúan mondhatnám, nagymamám 2006 elején elköltözött a földről, férje után menvén, és H nagypapája is 2006 őszén feleségét követve, már Isten országában ünneplik mennyei születésnapjukat, s onnan figyelik, hogy jó úton haladjunk- de szomorú nem vagyok, mert talán ennek így kellett lennie. Akkor, mikor ezt H. kimondta, nagyon boldog voltam. Ezen a télen (2005) olyan erős, mély és tiszta szeretetet éreztem kettőnk közt, hogy meg is fogalmaztam: „soha nem jöhet semmi probléma, soha meg nem törhet ez a "töretlen" szerelem, mert szeretetünk túlél mindent, szerelmünk erősebb a hegyekről lezúduló sártengernél, és a szelek orkáni erejénél”.
S most itt mosolygok veletek saját magamon, mert ma távolabb vagyunk egymástól, mint ezt gondolhattam volna valaha is. Mily kicsi az ember, s nem érheti fel ésszel a dolgok állását. Isten megmutatta, hogy hatalmas ereje van, s hogy ne képzeljek többet, mint amit kaphatok. Örömöt éreztem akkor, a leghatalmasabbat, mit eddig éreztem, és elveszítve a legnagyobb fájdalmat, mit eleddig átéltem. Hálát adtam Istennek, mindkettőért, most már tudom, hogy én is megtörhetek, aki magát erősnek, törhetetlennek hittem, optimistának, és tele élettel, én is gyenge, sebzett, földön heverő mezítelen csavargó voltam. Darabjaimat keresgéltem, de szemeim bedagadtak, így nem láthattam, hogy egyben vagyok, csak úgy érzem, hogy széttörtem.
Öröm. Ma már élvezek élni, már nem úgy kelek minden reggel, hogy nincs értelme ruhába bújni, nincs miért elindulni, és tulajdonképpen semmi nem érdekel. Volt ilyen. Már nem csak a zene az, ami megnyugtat, és az ital, amiből ezen a télen picit többet vettem magamhoz, mint annak előtte évekig. Most örülök, mikor hajnalban a Hegyalja úton csorogva lefelé látom a napfelkeltét, ami szmogos levegőnkkel keveredve együtt csodálatos látványt nyújt. Szeretem a hajnalban bégető bárányfelhőket. Örülök annak, hogy a piros lámpánál egy hajléktalan pár már messziről integetve hajbókol, és nem állják meg sosem, hogy köszöntsenek, mert párszor adtam nekik némi étket, ruhát, vagy kenyérre valót, ők az én „hajléktalanjaim”. Örülök, mikor látom a gyerekeken, hogy örülnek, mikor bemegyek órára. És örülök, mikor reszketve állok magam előtt saját önző félelmemben, mert már felfogtam, amit anna írt:
"A mostani boldogságunk része a majdani fájdalomnak. A mostani fájdalmunk része a majdani boldogságunknak."
Köszönöm a gondolatot! És köszönöm a többieknek is, elgondolkoztam rajtuk, és többnek tartom őket, ezért a Szerdai elmélkedések X.-ben fogok erről értekezni! De az csak jövő héten lesz olvasható! : ) Már elkezdtem, úgyhogy alig várom …
Az öröm persze emberfüggő is. Általában pozitívan igyekszem szemlélni az életet, ahogy Jozsó Atya mondta, ilyen életszemlélettel élek: ha a cseresznyét úgy eszed, hogy először a legrosszabb szemeket eszed ki, majd újra a zöldeket, és később a gyengébbeket, aztán a még picit éretleneket, és így tovább hogy majd a végén az igazán legjobbat fogod megenni, akkor előbb utóbb elfogy a cseresznye, s nem jön el az érett, finom, nagy szemű, hiszen a két utolsó közül is azt eszed majd meg, amelyik rusnyább. Ha viszont először megeszed az éretteket, aztán azokat, melyek jobban néznek ki a többinél, s így tovább, akkor úgy eszed meg az összes cseresznyét, mintha mind a legkiválóbb lett volna. Persze az életbe ezt átültetni nehéz. Nehéz a rosszat úgy felfogni, hogy az jó nekem, vagy a fájdalmat is örömmel viselni. Sokszor földbe döngöl, sokszor kikényszerít egy-két könnyet is, de ha felkelsz, és rámosolyogsz, akkor életed nemes lesz.
