Egy barátom ötlete nyomán jutottam arra a gondolatra, hogy ha nincs egy ember, akiért éljem az életem, akkor nehezebben boldogulok, és nem érzem a mindennapokat fontosnak! Nincs kreatív gondolatom, vagy nincs cselekedetem, ami kreatívan hatna, mert: ő így fogalmazott: „talán azért érzem céltalannak az életemet, mert nincs kiért küzdenem, nincs, aki előtt bizonyítanom kell.”
Életemet sokáig úgy éltem, hogy édesanyámnak akartam bizonyítani és közben saját magamnak is! No, nem a középiskolás éveimet, mert ott elég hanyag voltam, hanem utána. Nem hagytam magam elkallódni, küzdöttem, voltak, akik támogattak, és főképp édesanyám, aki állandó kitartással támogatott és bíztatott. De voltak nagyon fontos emberek az életemben, mint a nagyszüleim, hittanos társaim, Jozsó atya, apám helyett apám volt, Sikó Attila tanárom és számtalan plátói, vagy beteljesült szerelmem. Igazság szerint stílusbeli változást hozott életembe egyik nagy plátói szerelmem K., aki miatt elkötelezett hagyománytisztelő, és a természetesség felé irányuló szeretetem alakult ki. - Fura, de ő talán ezt nem is tudja, hogy így van-
De ő is csak egy sok közül! Nyilván szocializációmat nagymértékben befolyásolták hol pozitív, hol negatív irányban a bennem szereplő emberek, akiket szerettem, vagy akiket nem!
