Úgy döntöttem, hogy ezt a csatornát csütörtöki csatornának fogom hívni! De a csütörtök a csütörtökistáknak van lefoglalva! A kedd azért nem jó, mert van ez a könyv: „keddi beszélgetések életről halálról” nem koppinthatom le! Akkor mi legyen, másik napokon nem igazán érek rá!
Szerdai elmélkedések II.
Szerelem vazzegh!
Azt hiszem, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs mi az igazi szerelem! Éreznek, és vágynak, kedvelnek, és van egy ösztönös uralkodási vágy bennük, de az igazi szerelem az nem ez! Nem tudom még pontosan megfogalmazni mi az, de igyekszem szavakba önteni olyan érzést, ami több, mint szexualitás, több, mint vágy, több, mint uralkodás a másikon, több, mint lemondás, és mégis ezek mind egyben!
Egyik ismerősöm keresett meg a héten azzal, mondjam meg mi a szerelem, mert ő már nagyon nem ért semmit, és rettenetesen szenved, s nehéz neki így! A szeretet himnuszt olvasva ismerni lehet a szeretet fundamentumát, de a szerelmet? A szerelem picit több, mert önzőbb. Míg a szeretet az két merőben ellentétes életet élő ember közt is működhet, hiszen nincs szükség kontaktusra, a szerelem az a szexualitás, barátság, féltékenység, lojalitás, tolerancia, elfogadás, közös élmények, közös dolgok szeretete, stb. és ezeknek összessége. Szükség van arra, hogy a másik illatát elfogadd, sőt talán kell, hogy szeresd a másik izzadtságszagát is! Kell, hogy szeresd a másik hibáit! A szerelem a szeretetnél annyival több, hogy nem csupán elfogadod a másikat olyannak, amilyen és igyekszel számára kedvezően cselekedni, hanem önmagadat feláldozod a másikért, de közben elvárod, hogy ő is feláldozza érted magát. E nélkül nem megy! Ex anyósjelöltem mondta egyszer: „nem igazán működik, ha egy kapcsolatban mindig csak az egyik fél hoz áldozatot a másikért!” pontosan fogalmazott, nem elég, sőt…
A legfurább az volt első szakításunkkor, hogy hiányoztak H. apró, számomra idegesítő dolgai. Például, amikor ettünk az utolsó egy (s tényleg nem több) falatot, mindig meghagyta. Furcsálltam, mert éppenséggel nem hihető számomra, hogy ne férne bele a gyomrába több, de ő így szerette abbahagyni az étkezést, s mikor elhagyott ez is hiányzott! Ahogy neki hiányoztak a rossz szóvicceim, poénjaim és az, mikor pl. nem azonos lábbal lépdeltünk, zavarta, ahogy megcseréltem, ugorva, mint egy bakkecske…, de ez neki hiányzott, ahogy később mondta, s végül ezért is jött vissza hozzám, az apró hiányérzetek miatt!
Másik gondolatom!
Közben rájöttem, hogy miért sajnálom, hogy H. elhagyott, azon kívül, hogy szerettem, és nem tudom, mit rontottam el. Tehát azért sajnálom, mert ezzel elveszítettem azt az embert, aki legközelebb tudott férni hozzám, s akihez én legközelebb jutottam, a másik felem volt. Testrészem, aki velem volt minden gondolatomkor, cselekedetemkor. Velem volt, érzett, és éreztem…
Virágvasárnap bementem, enyhén pityókosan, a templomba, ahol Haydn koncert volt. Letérdeltem és imádkoztam, és imámban azt kértem, Isten adjon erőt, hogy visszatérjek előző életembe. A zene egyre erősebben, szinte könyörtelenül hasított belém, s annyira sok gondolat cikázott bennem, hogy elbőgtem magam…
…barátom volt ő, és társam mindenben. Egy ember, aki nem idegesített fel, ha már napok óta össze voltam zárva vele, és hiányzott, amikor nem volt velem akár csak ½ órája, ha tudtam is, hogy nemsokára újra ott lesz. És ez mit sem változott 5 év alatt! Érted? 5 év alatt reggelente felkeltem, és láttam, ahogy édesen alszik, Istennek hálát adtam, hogy velem ébred újra és kértem kegyelmét, hogy ezt megőrizzem örökre! Sajnos mégis elromlott valami, amiről nem tudom, hogy mi! Felettébb érdekes, s legtöbben el sem hiszik: „valamit biztos mondott” „valamit csináltál” „el kellett hogy mondja, miért hagyott el”, stb. –mondogatják.
Egyszer a nyár folyamán találkoztunk ekkor kérdeztem: „figyelj, itt ülünk másfél órája, és beszélgetünk, egy tányérból eszünk, és jól megvagyunk, ahogy régen, akkor miért szakítottunk?” Válasz: - kedvenc válaszom tőle- „nem tudom”. Ugyanekkor kérdeztem meg, hogy mi a baj velem, mi az, amire egy következő kapcsolatomban figyeljek, mert talán rá kéne döbbenjek, hogy ezt nem jól gondolom: válasz: „nincs ilyen, én ilyet nem tudok mondani!”
Egy ismerősömmel beszélgettem, lány az illető, így reagált erre: „biztos volt valami, biztos elmondta, hiszen csak úgy nincs vége egy öt éves kapcsolatnak.” Ezen én csak mosolyogtam. Mert én tudom, hogy igenis vége van. Édesanyám azt mondta, hogy most már jó lenne, ha nem ezzel foglalkoznék, mert lassan azt kell gondolja, hogy beteg vagyok (természetesen tudom magamról ezt én is) és még azt hogy, - ezt hallgasd-: „egy nő sem ér annyit, hogy ennyit keseregjek miatta”.
A paradoxon a következő, és ezen elgondolkodtam: ha egy nő, akiért az életemet is feláldoznám, sőt neki adnám a szemem világát, ha erre lenne szüksége, a tüdőmet, de még a fél karom is, tehát, ha egy nő, akit szeretek nem ér annyit, hogy érte keseregjek (akár több, mint egy éven át), akkor minek egyáltalán mellém nő? Ha a „végtelen szerelem” nem létezik, az igazi szerelem az egy naiv álom, akkor minek olvassuk Shakespeare-t, Remarque-ot, miért? Miért írja a költő: „meghalnék érted” vagy
"Szimonov: Várj reám
Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon,
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom.
Várj, ha havat hord a szél, ha tűz a nap,
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap.
Várj, ha nem vár senki ott, haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell.
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jó barát már egy sem vár, te gondolj néha rám.
Borral búsul a pohár s könnyet ejt szemük,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük.
Várj reám, ó, minden vészen én,
Aki nem várt, majd rám nevet: ”Szerencsés legény!”
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg és hogy, egyszerű titok,
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott."
Nincs időd!
Szoktál e néha meg-megállni
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd.
Szoktál e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni kinek ajka
Bánatra nyilik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt.
S ha est borul a késő mára,
Készülni kell a számadásra,
Mérlegre tenni egész élted,
Tettél-e jót, láttál-e szépet,
És nincs más vágyad, csupán ennyi:
Nem rohanni, csak ember lenni
Soha nem kaphatsz több szeretet,
mint amennyit befogadni készen állsz.
Ha ezt felismered, rájössz majd,
hogy a boldogság forrása benned lakik."
