Nos, minap majdnem meghaltam!
Miskolcra igyekeztem Eger felöl, s 500 méterre a cél előtt ELALUDTAM! Kollégám ébresztett fel, s rögtön megállva átadtam neki a volánt. De, ami érdekes, és rettenetes egyben, hogy nem volt halálfélelmem, nem éreztem, hogy lepörög előttem a film, nem ijedtem meg, „halál nyugodt” maradtam, úgy voltam vele, hogy ha Isten ezt akarta volna, akkor meghalok, és nincs miért keseregnem, ennyi és vége! Elszomorodtam magamon ám! Mert vannak –biztos-, akik nem örülnének, ha elköltözne testem és lelkem a földről. Ilyenné váltam? Mire fel? Miért veszítettem el az életem, miért engedtem el minden érzékem, és miért nem tudok a saját életemnek örülni? Másénak igen, és mások boldogságának is, de a saját életemet nem kedvelem. Terhes nekem, bárkiért feláldoznám, mert értéktelen, és hiábavaló! Ez nem mártírkodás, és nem tölt el büszkeséggel, mert nem önzetlen, hanem hiábavaló! Félek magamtól!
Ez tette velem a tudat, hogy most egészen megváltozott az életritmusom, és el lettem hagyva!
Találkoztam volt szociológia tanárommal, aki megkérdezte „megnősültél, gyerek?” Mostanában gyakori kérdések ezek, de mit is mondhatnék erre, hiszen fáj a valóság, mégsem bőghetem magam el…, „nem, el lettem hagyva”. Mire megkérdezte, mit tettem, mert hiszen ez a normális, elhagyni valakit valamiért, indokkal. Mondtam, nem tudom, azt hiszem semmit, de választ nem kaptam én sem a miértre. Azt mondta, szerinte ez már csak barátság, nem szerelem! Erre a tanárnő azt mondja szomorú szemekkel rám nézve: „öt év után, mit várt, lángoló szerelmet?” majd sok boldogságot kívánt, és tovább haladt, itt hagyva engem ezzel a gondolattal!
