2007. március 19.
A kezdet
Nos, ma reggel úgy döntöttem, hogy elkezdem leírni a tapasztalataimat ebben a helyzetben!
Milyen helyzet is? Nem mindenki tudja, vagy nem mindenki tudja jól! Egy éve, pont egy éve kezdődött!
Március 19, vasárnap, 2006! Tegnap még egy boldog kapcsolat nemes hőse voltam, Fenyőfőn egy baráti társasággal kirándultunk. Szép idő volt, nem úgy, mint most. Esik az eső, és latyakos minden. Akkor hideg volt, fagypont alatt a hőmérséklet, és itt-ott még a hó is megmaradt. Egy kulcsos házban voltunk, és „pihentünk”. Elvileg, mert gyakorlatilag egy új élet kezdete volt ez a két nap. Este palacsintát készítettünk és Rúzsa Magdi épp Péli Barnát énekelte le a színpadról Barna saját dalával. Fergeteges volt. Úgy aludtam el, ahogy már évek óta. Hozzám bújt, fenekét ölembe gubbasztotta, átkaroltam, és keresztet vetettem magunkon, Isten áldását kérve álmunkhoz és holnapunkhoz! De milyen holnaphoz?
Reggel összevesztünk egy apróságon, és ez a kis bolhányi gorombaság lavinaként gördült tovább. Elveszítettem a hitem benned, mert mérhetetlenül fájt, hogy nem akarod megoldani, megbeszélni ezt a kis tüskét, ami miatt összemordultunk. Félelmetes, de nem volt kedvem haza menni, nem volt kedvem rád gondolni, és nem tudtam, mit hozhat a jövő! Ekkor kimondtam, nem érzem, hogy szeretnélek, még ha az agyam tudta is, hogy te vagy a világ számomra, az érzés nem volt enyém, mert nem voltam fontos neked. A szívem majd megszakadt ebbe a mondatba, és a rettenet csak ekkor jött! Te azt mondtad: Te sem érzed…
… ebben a pillanatban elveszítettelek! Ebben a pillanatban nem voltál többé enyém, nem volt benned tűz, kialudt az a mérhetetlennek tűnő vágy, ami addig ott élt bennünk.
És most miért írok erről?
Mert én megéltem 5 olyan évet, amiről azt képzeltem szebb, mint az álom, teljes volt és küzdelmes. Mint minden, de megérte! Többet tettem bele abba az 5 évbe, mint bármibe eddigi életemben! Azt éreztem, érzem ma is, hogy legfontosabb számomra a család! A családba minden energiát érdemes bele fektetni! A főiskolát majdnem feladtam már az első vizsgaidőszakban, az egyetemet is már többször, de a kapcsolatunkért a hiteléért, a lelki békémért, az ő megnyugtatásáért, és az ő megnyitásáért sokáig küzdöttem. Érted küzdöttem.
A hitem, hogy semmi nem fontosabb a családnál! A párkapcsolatnál. A végcél a család, az én családom! Nem a karrier, nem a pénz, nem a munka, nem az elismertség és nem a tudományok, a pedagógia és nem Isten, hanem a család! A többi eszköz arra, hogy értsem a család mivoltát.
De összetört! Szétszóródott minden elvem és darabjait aprólékos precizitással keresgélem, és szedem össze, mint megszállott, aki egy óriási puzle-t rak ki kis darabokból, mert tudja, emlékszik, hogyan kell kinézzen, de apró darabjainak megkerítése keserves munkát adnak neki.
Isten embernek teremtett, és nekem helyt kell állnom, mint ember ma is. A család emberré nevelő közeg, és a majdani 3-4 gyermekemet is emberként kívánom, legnagyobb odafigyeléssel nevelni. És megtartani a család szeretetteljes állapotát. Ez a célom!
Pont egy éve, hogy elkezdődött a kálváriám, és ma indítom útjára új életemet, ami egy éve kezdődött. Elhatároztam, hogy nem kergetem azt, amit nem lehet. Persze biztos fogok még úgy ébredni, hogy bőgök, mert álmaimban H. régen feledett szeretetét élvezhetem át újra nélküle. Fogom még a falat kaparni kínomban, hogy mennyire egyedül vagyok, és senki nem kérdezi meg: „na hogy sikerültek az iskolai napok, amit szerveztél”, vagy „ milyen volt a mai pedagógiai munkád?” De ezt mind kitárom azok felé, akiknek megnyugvására szolgál ez. Egy szociológiai kísérlet leszek magam és mások számára, akiket érdekel.
És ehhez partnerre lesz szükségem. Emberekre, akik elmondják fájdalmukat, megosztják velem kínjukat és örömüket, barátok, és ismerősök, akik emberek, de félnek kimutatni, hogy fáj az életük, emberekre, akik név nélkül, de szerepelnek majd nyitott könyvemben. Mert sokan vannak, csak legtöbben nem mondják el, hogy fáj, hogy kínoz, hogy rohadtul bőr alá hasító, amikor elhagy, amikor évek múltán is csak őt szeretem, amikor talán másik felemet vesztettem el!
"Az élet szaga" azt hiszem ez lehetne a címe. Sokan őrültnek tartanak majd, és sokan gúnyolódnak rajtam, mert sebezhetővé válok, mert odaadom érzéseimet nekik. De nem számít, mert tudom, hogy sokan vannak, akik ugyanígy éreznek, csak titkolják, mert konvenciókhoz köttetnek, mert gyávák megmutatni emberségüket, vagy mert szégyellik azt, és büszkébbek, vagy csak mert úgy érzik magukat „nem ostoba, naiv léleknek”. Tisztelem őket, már most, mert ők tudnak falat tenni arcuk elé, tudják fájdalmukat elnyomni, eltitkolni. Tudnak hús vér emberek lenni józanul, miközben a lelkük sérült. Én nem tudok, nem tudtam.
Egy ideje már én sem beszélek csak új ismerősöknek fájdalmamról, mert azt mondják: hagyd már, felejtsd már el, erőszakold meg magad és felejtsd el! ... légy férfi!
Ezért inkább elhallgatom, magamban a fürdőkádban bőgöm ki magamból, mikor úgy hozza erőm, hogy nincs már tovább.
Kalandos, izgalmas, olykor fájdalmas, máskor talán vicces utazásra invitállak. Ébredj velem, és feküdj le gondolataimmal. Jó olvasást…
